Az egyetlen menekülési útvonalat az jelenti, ha egy idegent hallunk énekelni valami koncerten, egy friss kapcsolatot pedig a legjobb egyből metafizikai síkra emelni. Szokás szerint elég jól áll elborult humorral és megsüvegelendő nyelvi bravúrokkal a Strompopper új kiadványa.
A Strompopper akkor alakult, amikor Nagy Ambrus Budapestre költözött, zenei tervei pedig kimerültek abban, hogy végre dobolhasson valamiben. A további két alapító atyával, Nagy Gergellyel (gitár, ének) és Futó Péterrel (basszusgitár, billentyű, ének) így kaparták össze a különböző egyéb projektekből fiókba került rockosabb tételeket, hogy végre koncertezhető zenét csináljanak. A koncepció be is jött, már ami a koncerteket illeti – egyik legnagyobb eredményükként élik meg, hogy három, ennyire szervezésre képtelen ember már 17 bulit össze tudott hozni (hasonlóan nagy sikerként tartják számon, hogy Peti közben egészen jól megtanult basszusgitározni). Lehetőség szerint olyan helyszíneken lépnek fel, ahol 500 méteres körzetben található McDonald’s, 25 perces anyagokat pedig nem szeretnének nagylemeznek hívni.
Ellenben kihoztak már két kiváló EP-t, amelyeket mi is magasztaltunk, kiemelve a sorozatgyilkos ars poeticáját és – jelen sorok írójának legkedvesebb tételeként – a kiégett, robottá vedlett irodista történetét. Ezúttal pedig nemcsak humorban, hanem zenei megoldásokban is elég magasra tették a lécet. Amíg korábban viszonylag hithűen ápolták a jó értelemben vett punkos primitivizmus hagyományait (Gergő szerint amit ő nem tud eljátszani, az nem punk), addig a MusicTunnelen debütáló dupla A-oldalas kislemezük egyik dala, a Stranger a Strompopper történetének messze legeklektikusabb darabja, amely során a hallgatónak épp olyan nehéz lekövetni a váltásokat, mint a zenekarnak.
Koncertezhetőség ide vagy oda, ebbe a meglehetősen sötét atmoszférába csak beszivárog egy zongorás ballada szelleme is, bár véges ideje van csupán lírai hangulatot festeni. Ezúttal sem lehet panasz a nyelvi megoldásokra, ebben talán még inkább kiemelendő a kiadvány másik fele, a Motel Aristotle verselése, amit nagyszerűen hangsúlyoz ki az akusztikus alap. Itt egy bohémabb tétellel van dolgunk, némiképp bizarr, de attól még nagyon is érvényesnek érezhető vágyakat dédelgetve egy egyéjszakás társas filozofálás iránt.
Az alkotói háttértörténet mellett humorfelfogásról, a trió felállás megújításáról és terapeuták meglátásairól is beszélgettünk a Strompopper testületével.
*
Ha meghallgatom a Strangert és a Motelt, azon túl, hogy szerintem van egy elég karakteres szövegelésetek, nem igazán az jut eszembe, hogy mennyi közös rejlik bennük. Valójában mi köti össze őket, hogy double A-side kislemezként kerülnek napvilágra?
N.G.: Szerintem vicces egymáshoz nem illő dolgokat összerakni. Az első kislemezünk is a Stereotype volt, meg egy olyan szám, ami több mint húsz éves, még egyetemista koromban írtuk Szegeden a zenekarral, amiben akkor játszottam.
N.A.: Koncepció szempontjából bennünk sem merült fel, hogy ez a kettő összeillik, inkább praktikus okai vannak, valahogy együtt kezdtünk el dolgozni rajtuk, így értek össze. A Strangert Peti hozta, volt egy zongorás demó, ez majd egy 25 éves box seten, szóval 2050 körül várható, amúgy kurva jó.
F.P.: A Strangernél nekem fontos szempont volt, hogy hatalmas szopás legyen eljátszani, ez szerintem sikerült is.
N.G.: Igen, ez tökéletesen sikerült, az első alkalommal a hétnyolcados alapon is elhasalt a zenekar egy része (én). Mindig úgy szoktuk mondani koncerten, hogy ezt a számot le kell fóliázni, mert rengeteg nemváltás van benne, ütemnem, hangnem, minden.
FOTÓ: SZERJÁN KRISZTA
Többször is beszéltetek arról, hogy mennyire ideális és mennyire leegyszerűsíti a dolgokat a trió felállás. Hogy következik ebből egy ilyen eklektikus tétel, mint a Stranger?
F.P.: Én komolyan csak a szívatásra gondoltam.
N.G.: A triót alapvetően úgy képzeljük el, hogy dob, basszusgitár meg ének, de ahhoz is jó, hogy kísérletezzünk vele, hogy megeffektezzük a basszusgitárt, vagy lehet, hogy majd bevetjük az elektromos mandolint, vagy két basszusgitár lesz.
N.A.: A triónak megvannak a praktikus előnyei, viszont le is szűkíti a lehetőségeket. A Stranger pont jó arra, hogy olyan dolgokat csináljunk, ami nem minden triónak jut eszébe, például hogy legyen öt time signature egy dalon belül. Technikai szempontból feszegetjük a határokat, ez az egész Petitől jött, és kihívás is mindannyiunknak, ami tüzeli a lelkesedést.
N.G.: Nekem minden próbán kurva nagy sikerélmény, amikor végig tudjuk játszani!
Elég nehéz elvonatkoztatni a humortól, ami a dalaitok középpontjában áll. Számotokra ez mennyire önmagáért való, mennyire szeretnétek ebbe más mögöttes tartalmat is belecsomagolni?
F.P.: Éjjel-nappal gusztustalan verseket generáltatok a chatGPT-vel a programozásról, azok is viccesek. Egyébként a terapeutámat tudnám idézni, aki, amikor elmondtam neki valami elképesztő fekete humorral egy rettenetes történetet, azt bírta mondani, hogy „hát igen, Péter, a humor az intelligens emberek megküzdési módszere”, szerintem nagyjából ennyi.
N.G.: Az enyém azt mondta egyszer, hogy az alkohol a világ legjobb szorongásoldója, csak senki nem tudja, hogy kell adagolni. Lehet, hogy a humor is ilyen. Én nem akarok semmibe semmit csomagolni, szerintem a viccesség már magában is jelentés. Én nagyon hajlandó vagyok simán azért írni hülyeségeket, hogy vicces legyen, de azt hiszem, egyelőre még nem írtunk semmi olyat, ami teljesen öncélú. Nálunk ez a koncepciónak meg a nyelvi rétegnek mintegy mellékterméke. A Motel szövege például szerintem azért vicces, mert tele van valódi filozófiával, terminusokkal, vagy olyan szóviccekkel Arisztotelészről (például hogy „form doesn’t matter at all”), amik valószínűleg nem túl közérthetőek, de ez engem a legkevésbé sem zavar.
N.A.: Érdekes, mert szerintem a humor ezekben a számokban abszolút ott van, de nem az a fókusz. Mondjuk a Bëlga-számok viccesek, és azért is íródtak, hogy viccesek legyenek. Ezek a számok szerintem nem azért viccesek, mert direkt viccesnek íródtak. A Motelnek van egy abszurditása, hogy elviszel egy csajt a motelbe, hogy Arisztotelészről beszélgess vele, de ez egy tök izgalmas premise alapvetően.
Szerintem a Strangernek is megvan ez a kettőssége, hogy szó szerint felfogva is simán működik, mint horrorfilm-klisék egymásutánja, közben ha költői képként akarom értelmezni a szöveget, tök szép meg súlyos lélektükör.
N.G.: Petinek van hosszas sztorija allegóriák írásáról, a Fél fénynek, az ő szobaprojektjének volt a Nerzene című lemeze, az például egy tanyának a mikrokozmoszában allegorizálta a magyar valóságot, meglepően pontosan és érzékenyen. Tehát van egy hosszú történetünk allegorizálásról, de ezek szerintem nem állnak össze egy akkora rendszerbe, meg egyetlen dalon belül nehéz olyan részletességgel csinálni valamit, hogy az tényleg allegorikus legyen. Metaforikusan viszont ezek teljesen jól működnek: van egy public meg egy private, a beszélő pedig azon gondolkozik, melyik is legyen a jó.
Amikor Szegeden az egyetemen tanítottam, a hallgatókkal is beszéltünk róla, hogy a popzene azért is egy nagyon speciális eset, mert ott tényleg van egy hang – az irodalomban, a narratológiában a ‘hang’ egy ilyen elvont, absztrakt valami, a popzenében viszont van egy tényleges hang, ami megszólít. A Stranger ezt tematizálja, hogy elmész egy koncertre és ott egy vadidegen ember énekel neked, de ha azt te hallgattad már otthon, lehet egy olyan érzésed, hogy ő mégsem idegen. Tegnap Lou Reedet hallgattam hazafelé, és megint azt konstatáltam, hogy nem tudom, hogyan és miért, de ha meghallom a hangját, az nekem tényleg nagyon otthonos.
Végezetül következzen egy rendkívül klisés kérdés: milyen fontos sort emelnétek ki a kislemezről?
N.G.: Az elég jó, hogy „guess I’d better go out to a show”. Nekem szövegíróként mindig az volt a problémám, hogy túl sokat írok, túl hosszúak a sorok, túl sok a szó. Pont azért jó a Stranger, mert viszonylag kevés szóval nagyon-nagyon sokat mond.
N.A.: Szerintem is a Strangerből abszolút a nyitó sor, ami vissza is tér, mert nagyon kevés szóval nagyon jól felfest egy azonnali helyzetet és képet. A Motelből pedig a „we’ve just met so let’s get met-a-physical”, ez nagyszerű.
*
A Strompopper február 14-én a Riff Klubban lép fel az olasz Madness At Home társaságában, míg május végén a szegedi Grand Caféban lesz jelenésük, a kettő között pedig fogalmuk sincs, mi fog történni velük.
A Motel Aristotle kislemez elérhető Bandcampen, ahogy illik, mégpedig alább:
Spotify-on pedig emitt:
Írta, kérdezett: tommy_dockworker
Strompopper elérhetőségek:
