Album: Elkerülhetetlen
Előadó: Felső Tízezer
Megjelenés ideje: 2022. 03. 02-03.
Származás: Magyarország
2020-ban A bonyolult világgal trilógiába foglalta és többé-kevésbé lezárta első történetét a Felső Tízezer. A többnyire power popként kategorizált jófajta gitárzenével és önironikus-cinikus szövegekkel üzemelő csapat negyedik nagylemezéhez érkezett, és mind emiatt, mind az elmúlt két évben megjelent single-ök alapján várható volt az új irányokba történő elmozdulás.
Helyből nagyot üt a lemez, a sort kezdő, post-punkos Ugar nem fog vissza semmit – mintha csak ebben a dalban törne elő minden, ami az eddigi életműben még elfojtatott. A társadalom-közélet felé fordulásnak egyébként már az albumról végül lemaradt single, a Majdnemország is hírnöke volt, emellett úgy tűnik, a tavalyi év végén debütáló Captain Average projekt is jó hatással volt ezen hangulat és indulatok elszabadulására. A tétel nem csak a látókör tágulását vetíti előre, a cseppet sem rejtegetett irodalmi hatások is végigkísérik a teljes anyagot; a nyitódal atmoszférája nagyrészt az Ady-féle ugart idézi, a nóta utolsó szakaszát ugyanakkor már Radnóti uralja. A legpozitívabb értelemben vett sokkot hozza a nyitány, ezek után némi meglepetésre ad okot, hogy a továbbiakban nem találkozunk hasonló művekkel. Pedig a soron következő Elkerülhetetlen nevével határozottan abba a hitbe ringat bennünket, hogy kitart az apokaliptikus érzet, ehhez képest, bár végtelenül szomorú, de nagyon lágy dal a címadó.
A szintetizátor az Ajtók záródnak keretében tör ideiglenes világuralomra, a klippel is megáldott nóta pedig mind hangzásában, mind szűkszavúságában a legsajátosabb eleme a sornak; hogy mi minden fér bele egy könnyűnek tűnő elválás pillanatába, az nagyrészt a hallgató fantáziájára marad. Az Egyszerűbb idők ellenben nagyon is kibontakoztatja azokat a dolgokat, amik miatt rajongani lehet ezért a zenekarért: az önmagában is megkapó-megtapadó gitártéma, a refrén lendülete, illetve a kifakadásával is életigenlő szöveg méltán emelik a dalt a közönségkedvencek sorába. Ha az életműben nem is tekinthető úttörő alkotásnak, véleményem szerint a Felső Tízezer egyik legnagyobb dobása lett ez a nóta. Másképp ugyan, de csatlakozik a nosztalgikus vonalhoz A régi környék is, amely elsőre csak egy kellemes, egyszerű tételnek tűnt, aztán valahogy a mai napig előszeretettel szólal meg a fejemben a kétsoros refrén – persze ez nem cáfol rá az előbbiekre, ezzel együtt a matematikailag kevésnek ható tartalom mégiscsak milliméterre pontosan lett a helyére csiszolva.
A múltakon merengős elemek közé ékelődő Senkiföldje elsődlegesen a furcsa elszigeteltségről mesélő sorai révén válik igazán karakteressé, de zeneileg is komoly színezetet kapott. Ezen a téren az Előttem az élet sem szégyenkezhet, amelyben egyszerre jelenik meg a kudarcok kapcsán a felszíni könnyed vállvonás, illetve a refrénhez érve egy olyan szintű kitörése a félelmeknek, amely, bár mindig is ott bujkált a dalok sorai mögött, ilyen leplezetlenül és koncentráltan talán csak az előző lemezen, a Minden/semmi révén tűnt fel. Az elsőre kissé váratlan óóó-zós szakaszok is nagyon hangulatosra sikeredtek.
Most már nem hazudom, hogy előttem az egész élet,
hogy mennyi mindent megcsinálok még,
most már nem tagadom, hogy egyre jobban félek,
hogy még van időm, de nincsen már elég.
Az Ábel megmenti Káint esetében is beugrottam, valami halálosan komoly témát vizionálva, ehhez képest egy elég laza, slágeres műről van szó. Az album második klipes tétele és egyik legfontosabb darabja, Az ilyen emberek, mint én egyszerre körültekintés és önvallomás. Nem az a fülbemászó popnóta, sem pedig különösebben bonyolult alkotás, mégis megfoghatatlan erővel érezteti önnön jelentőségét, egyedi húzódal. A komorságot egészen kiégettségig viszi a Lassított felvétel, ez a „fekszem a szoba közepén”-hangulat egyszerre biztosítja a borongós képet és visz bele mégis valami könnyűt a dolgok teljes elengedésével. A sort záró Az én házam a számomra legnehezebben értelmezhető pontja a korongnak, ugyanakkor a disszonáns biztonságérzet eleinte kissé semmilyen megéneklése végül komoly erőket szabadít fel, ezzel ütős lezárást szolgáltat.
Az Elkerülhetetlen talán nem olyan intenzív érzelmi impulzus, mint a Felső Tízezer első három lemeze. Ennek a legfőbb oka ugyanakkor az a terjeszkedés, amely ezt az anyagot komplexebbé, több szempontból méltatandóvá teszi elődjeihez képest. Fontos még kiemelni, hogy Sallai Laci hangulatban eddig is elképesztően erős szövegei formailag is egyre kidolgozottabbak, kifinomultabbak. A Felső Tízezer albumról albumra több akar lenni önmagánál, és ez megint sikerült – számomra ez a zenekar eddigi legszínesebb és legkiegyensúlyozottabb kiadványa. Popzenétől én most többet nem tudnék kívánni, mint amit az Elkerülhetetlen adott.
Pontozás: 10/10
Írta: tommy_dockworker
Felső Tízezer elérhetőségek:
