Jómagam nem tartozom az elhivatott Nightwish-rajongók közé, de alapvetően kedvelem a csapat zenéjét, a Tarjával készített lemezeket pedig máig meghatározónak tartom általánosságban véve és magamra vonatkoztatva egyaránt. Az utóbbi időben eléggé elhanyagoltam a finnek zenéjét, úgyhogy a nemrég megjelent Human. :II: Nature. című lemez kapcsán nosztalgiázni kezdtem, és a korábbi anyagokat is újrahallgattam. A 2011-es Imaginaerum albumhoz érve tört rám a felismerés, hogy a zenekar neve által fémjelzett az azonos című film nekem valahogyan kimaradt, ezért hamar nekiláttam bepótolni ezt a hiányosságot. Ekkor jött az ötlet, hogy akár le is írhatnám a benyomásaimat az alkotásról, amelyről végül egy szubjektív kritika született, így a továbbiakban fennáll a spoilerveszély!
A film maga 2012-ben, egy évvel a filmzeneként szolgáló album kiadása után jelent meg egy finn-kanadai koprodukció eredményeként. A Nightwish nem csupán a film zenéjéért volt felelős, hiszen a forgatókönyv is nagy részben a fő dalszerző, Tuomas Holopainen munkája.
A cselekmény szerint a demenciával küzdő 75 éves zenész, Thomas Whitman egy agyvérzés miatt kórházba kerül, ahol kómába esve küzd azért, hogy a gyermekkori emlékeiből épült álomvilágnak ne sikerüljön a valós emlékei és a józansága fölötti hatalmat átvennie. A történet ezen része az idős Thomas elméjében játszódik, mígnem a gyerekkortól a különböző életszakaszokon keresztül eljutunk a jelenig. Thomas saját épelméjűségéért folytatott harca közben a magát elhanyagoltnak érző Gem nevű lánya próbál rájönni arra, hogy az apja miért helyezte a zenekarát a családja elé.
Ellenére annak, hogy egy viszonylag rövid, alig másfél órás filmről beszélünk, több érdekes téma is előkerül a filmben. Nagyon tetszett, hogy nem egyetlen dologra van kifeszítve az egész, a különböző gondolatok egyenrangúak, és szervesen összefüggnek. A demencia ellen való küzdelem, a családnak a karrier és a művészet alá rendelése, a gyermekkori traumák későbbi hatásai mind-mind fontos és említésre méltó társadalmi kérdések, a forgatókönyv pedig nagyon jól dolgozza egybe és teszi egymástól függővé ezeket a tényezőket.
Habár Tuomas saját bevallása szerint nem önéletrajzi alkotásnak szánja az Imaginaerumot, számos kapcsolódási pontot találunk a film és a való világ között, melyekből az derül ki, hogy ez mégiscsak valamiféle ars poetica, bármit is állítson Tuomas. Elég, hogyha olyan banális dolgokra gondolunk, mint a karakterek neveinek megegyezése az akkori Nightwish-tagokéval. Azért is hoztam ezt példának, mert ez egy laikus számára egyáltalán nem egyértelmű dolog, és pont ez adja a film egyik legnagyobb hiányosságát. Értem, hogy a film közönségének nagy része a zenekar rajongói vagy legalábbis ismerői közül kerül ki, mégis merőben más filmélményt kap az, aki ténylegesen ismeri a Nightwisht és leginkább Tuomas művészetét, mint az, aki nem. Utóbbi sajátos stílusa ráadásul teljes egészében átszövi a filmet, éppen ezért művészetének ismerői számára minden bizonnyal élvezhetőbb a film, mint egy olyannak, aki a film kapcsán hallja először a Nightwish nevét.
Miközben a filmet néztem, az volt a benyomásom, mintha egy sötét hangulatú karácsonyi Disney-filmet néznék. A történetre ez nem volt igaz, de az atmoszférára mindenképpen. Lehet, hogy ez nem is véletlen, elvégre Tuomas maga is Disney-rajongó, 2014-es szólólemezének témája maga Dagobert bácsi. A hangulat egyébként abszolút magával ragadja az embert, nagyon jól eltalálták a készítők. Kissé sötét, sőt egyesek rémisztő vagy horrorisztikus címkékkel is illették a filmet, ez azonban inkább Tim Burton-i értelemben veendő, mintsem valami sokkal durvábban. Ugyanakkor kicsit azt éreztem, hogy több fontos dolgot is a megfelelő atmoszféra megteremtése alá rendeltek.
Ott vannak például a színészek, akik szinte esélyt sem kaptak arra, hogy megmutassák a bennük rejlő képességeket. A dialógusok rövidek, de legalábbis nem kellően hosszúak, a dramaturgiai körülmények pedig nem teremtenek lehetőséget arra, hogy a színészek a legjobb formájukat hozhassák. A történet nem is a dialógusokban teljesedik ki, hanem inkább azokban az erős szimbólumokban, amelyeket elsősorban a látvány tár elénk. Az álomvilág egyik első helyszínéről, a roskadozó-omladozó hullámvasútpályáról például úgy derül ki, hogy az öreg Tom úgyszintén ramaty állapotban lévő emlékezőképességét hivatott szimbolizálni, hogy konkrétan nem kerül kimondásra. A nézőnek kell rájönnie az alapján, amit lát és hall, és ez nem az egyetlen ilyen jelenet a filmben. Az egyik legfontosabb szimbólumot a hóember karaktere rejti, aki a történet elején hívja el Tomot az ominózus utazásra, és hol kíséri, hol pedig inkább üldözi őt a film során. Ez a motívum ismerős lehet a ’80-as években megjelent A hóember című rajzfilmből, ahol szinte ugyanez történik. Számos más utalás és easter egg is megtalálható a filmben, úgyhogy aki szeret rejtett dolgok után kutakodni, annak egy igazi kincsesbánya lesz a film.
Ami azt illeti, a képi világot illetően sem vagyok teljesen elégedett. A látvány nekem személy szerint nem nagyon tetszett, ennek pedig egészen egyszerű oka van, mely nem más, mint a túltolt CGI-használat. Tény és való, hogy szépen megcsinálták, nem kontár munkáról beszélünk (melyről minden bizonnyal a részben a finn állam által támogatott, összesen 3,7 millió dolláros büdzsé gondoskodott). Azonban a Tom elméjében zajló jelenetek szinte mindegyike CGI-környezetben zajlik, mely nekem kissé művivé tette a filmet, jobban kedvelem a természetes megoldásokat. Nyilvánvaló, hogy nehéz repülő hóembereket castingolni, és vannak pillanatok, amikor szükséges a számítógépes technika alkalmazása, mégis túl töménynek éreztem ezt a mértékű CGI-t. Tudom, hogy sokaknak tetszett a látvány, úgyhogy lehet, hogy kisebbségben leszek ezzel a véleménnyel, de a mérleg nyelve nálam nagyon eltolódott a mesterséges látvány irányába, egyszerűen nincs meg az egyensúly.
A film tempója se az igazi. Az egyik pillanatban egy hóember hátán száguldozunk az égben, a következőben pedig egy végtelenül hosszú és elnyújtott snittet látunk. Az volt az érzésem, mintha nem lennének egymáshoz igazítva a jelenetek. Értelemszerűen van, ahol pörgősebb vágásokra van szükség, van, ahol kevésbé, nekem mégis sokszor az volt a benyomásom, mintha két külön filmet néznék.
A zenei részekről értelemszerűen a Nightwish gondoskodott, és habár Tuomas nem egy Hans Zimmer, mégis nagyon jól sikerült az Imaginaerum album dalait a filmre szabni. Néhányszor nem csak háttérzeneként szolgálnak, hanem a zenekar is előadja őket afféle cameoszerepekben. Tuomas ráadásul a filmbéli zenekar billentyűseként magát Thomas Whitmant alakítja, és több jelenetben is feltűnik ebben a szerepben, azonban mindösszesen egyetlen szó hagyja el a száját az egész játékidő alatt. Ez elsőre nem nagyon tetszett, elvégre a főszereplőről beszélünk, akinek gyermekként és öregemberként is sokkal több szerep jut saját középkorú énjéhez képest. Itt ismét úgy éreztem, hogy nincs meg a kellő egyensúly, azonban jobban belegondolva érhető, hogy miért így osztották el az arányokat. Tuomas személye így is nagyban jelen van a filmben, még több szerepléssel azonban túlságosan is „összetuomasozódna” az Imaginaerum, könnyen öncélúvá válhatna a kész mű.
A Nightwish és az Imaginaerum Tuomas művészetének különböző kifejeződései, éppen ezért se lehet őket nagyon elválasztani egymástól. A film szerethető, ugyanakkor számos hibája van, melyeket nem tudtam figyelmen kívül hagyni, még a befejezés sem tudott kárpótolni ezért. A Nightwisht ismerve inkább megállja a helyét, önálló filmként azonban kissé esetlen, ezért is annyi a pontszám, amennyi. Egyszeri (vagy akár többszöri) megnézésre azonban mindenképpen ajánlom, főleg azoknak, akik a teljes Tuomas-életművet szeretnék megismerni.
Pontozás: 6/10
Írta: mäyrakoira
Bővebben a filmről:
