Album: Hørizøns
Előadó: Beyond the Black
Megjelenés ideje: 2020. június 19.
Kiadó: Napalm Records
Származás: Németország
1. Horizons
2. Misery
3. Wounded Healer
4. Some Kind of Monster
5. Human
6. Golden Pariahs
7. Marching On
8. You’re Not Alone
9. Out of the Ashes
10. Paralyzed
11. Coming Home
12. I Won’t Surrender
13. Welcome to my Wasteland
Körülbelül 2,5 hete érkezett meg a Beyond the Black immáron 4., Hørizøns című nagylemeze, ráadásul történelmi tény, hogy immáron másodízben dolgozott Jennifer Haben a körülötte teljesen lecserélődött srácok második erjesztésével. Úgy látszik ez a csapat már megszilárdulni és zeneileg is összeérni látszik, önálló karaktert kezd ölteni, ugyanakkor az eddigieknél sokkal inkább kísérletező és egyben megkérdőjelezhető formában.
Azon szerencsés fan-ok közé tartozom, akik kb. a legelejétől fogva, az első album, valamint a debütáló Wacken koncert óta követik a zenekar munkásságát. Tisztában vagyok a muzikális nyomvonalukkal, a fejlődési irányukkal. Bár az új albumon hallható stílusváltásuk már a Heart of the Hurricane albumukon is apróbb nyomokban, de megmutatkozott, ettől függetlenül mégis váratlanul ért ez a fajta, új, innovatív megközelítésük. Egyértelműen megsüvegelendő az a hozzáállásuk, hogy a szimfonikus „nagyöregek” árnyékában található másod – vagy harmad – vonalból kilépve szerettek volna valami mást is megmutatni önmagukból. Ezúttal hol a power- és szomfonikus metal-al összetetten (pl.: Horizons, Human, You’re not alone), hol ezektől elválasztva (pl.: Misery, Wounded Healer) jelentkezik az újfajta elektronikus, pop-os, sampler-ekkel erősen megtámogatott megközelítésük, ami egyértelműen frissen hat a Beyond the Black hangzásvilágára.
Az album első felében találhatjuk a legerősebb nótákat, méghozzá a Wounded Healer – Some kind of Monster – Human – Golden Pariahs négyesével. A Wounded Healer ugyan Elize Ryd szereplése miatt is erősen Amaranthe-ízű / Amaranthe-iskolás (ha van egyáltalán ilyen…) szám, ennek ellenére a lemez egyik leginkább magával ragadó nótája. Az ezt követő Some kind of Monster és Human kettős nevezhető a tetőpontnak. Míg előbbi a refrén Within Temptation és Lana Del Rey után érzete ellenére is viszonylag sajátos hangvételű, addig az utóbbi feszültséggel átszőtt, elégikus hangulatú track, mely a legjobban építkezve ötvözi a különböző stílusjegyeket, úgy, hogy közben egy egyedi, mégis felismerhetően Beyond the Black számot kapunk. Igaz, hogy ez az egyik leglassúbb tétel, mégis hatalmas súllyal bír. Ugyan elsőre inkább megijedtem, mint elismerően bólogattam az elsők között bemutatott Golden Pariahs-ra, ettől függetlenül a Human-nal való kontrasztja végett is erősen bejövős, ráadásul a legjobban odatett groove-okkal bíró, már előre koncert-favorit számok egyike.
Bár a Golden Pariahs után is kapunk néhány pozitív módon érdekes megmozdulást (pl.: Out of the Ashes, Coming Home, I won’t Surrender), ugyanakkor ellaposodás is érzékelhető. Persze ezt rá lehet fogni arra, hogy szűk 2 évük volt csak az album összerakására, no meg arra is, hogy a 13 nótával elhúzzák a cd-t, ám ezt a pálcát szerintem már nem érdemes eltörni a hátukon, hiszen a 2015-ös első album óta tele- és túlpakolják a lemezeket. Itt szerintem sokkal inkább az útkeresés miatti zsákutcás mellékvágányokról van szó.
Ilyen például az, hogy a gitáros-vokalista, Chris Hermsdörfer szinte kizárólag csak tisztán énekel (kivéve a zárótétel Welcome to my Wasteland-ben, ahol azért bólogathatunk egy keveset a karcosabb hangjára is). Kettős érzéseim vannak ezzel és vele kapcsolatban is. Egyik oldalon ott van az, hogy bebizonyosodott már többször élőben is, hogy nagyon komoly hörgéseket tud tolni, mérföldekkel jobbak az adottságai, mint elődjének, az egyébként szintén jó Christopher Hummels-nek. Hermsdörfer azt is bebizonyította már, például a 2018-as albumon hallható Million Lightyears-ben, hogy rendkívül kellemes, tiszta éneket is tud szolgáltatni. Mindezek mellett érteni vélem az énekstílus-béli váltás mögötti gondolatokat; manapság mindenki „belehörimörizik” a számokban, a Beyond the Black ezzel igyekszik szembe menni, még úgyis, hogy náluk ez sosem volt túltolva, pont annyi agresszív ének szerepelt számaikban, amennyi kellett és ott, ahol tényleg szükség is volt rá. Chris tiszta énekével alapvetően nem lenne baj, ezúttal is ízlésesen, tökéletes helyeken lett alkalmazva, fülbemászóak is a dallamai, mindazonáltal nagyon furán, szerintem számára túl magasan használták a tiszta énekét. Ebből az ered, hogy számos esetben (Marching On, You’re not Alone például) bántóan és fájóan hamisan szólal meg. Ettől függetlenül ez a hangfekvés valakinek biztosan tetszik, ám szerintem nem ízlés kérdése ez a fenti megállapítás.
Mellékesen jegyzem meg, hogy Jennifer Haben-től a legtöbb esetben megkapjuk a megszokott színvonalat, mégis néhol úgy hallatszik, mintha már „elfáradt” volna a stúdiózás közben. Itt például a korongot indító címadóra, meg az anyag második felében található Paralyzed-ra gondolok. Utóbbi egyébként nem csak az énekesnő miatt az egyik mélypont, de torzabb és kásásabb hangzású is társai egységes, magas szintű keverésénél. No meg ettől elvonatkoztatva már tényleg csak a szőrszálakat hasogatom azzal, hogy megkérdőjelezem azt, hogy minek kellett egy olyan tökéletes lezárás, mint a csellista Tina Guo-val közös I won’t Surrender után beerőltetni még egy számot…? Egyáltalán nincs baj a Welcome to my Wasteland-el, sőt, de bár az album közepén helyezkedne el, felkeltve a lankadó érdeklődést…
Ha már Jennifer-t felhoztuk, ne menjünk el szó nélkül a borító mellett sem. A külcsín terén már talán a kezdetektől úgy tetszhet, mintha egy J.H. szólóprojektről lenne szó, holott ez mégse így van kommunikálva a rajongók felé. Tudnak ők jó borítót is csinálni / csináltatni (pl: Lost in Forever eredeti, első (!) borítója), ez nem vitás. Ha feltétlenül ragaszkodni akarnak ahhoz, hogy az egyébként még nem annyira dívás és nem annyira karakteres, mindazonáltal elismerhető módon szemet gyönyörködtető énekesnőt és csak őt jelenítsék meg a booklet külsején, akkor bőven fel lehet kutatni jó megoldásokat a történelmi emlékek között (hogy mást ne említsek, ott van az Epica The Solace System EP-je), de nem kell ám ilyen messzire menni, hiszen a Beyond the Black esetében is sikerült már egészen pofás megoldásokat is alkotni (a Songs of Love and Death vagy a Heart of the Hurricane borítói). Mindazonáltal az új album borítója istentelenül csicsásra sikerült, Jennifer karakterét pedig nem tudom, hogy hogyan tudták volna még többször megjeleníteni rajta, ráadásul nulla plusz mondanivalóval…
Talán dühösnek látszom a negatívumok felsorolása miatt, ám úgyis vannak olyan számok, amik miatt pörgetni fogom az albumot még jó darabig és ajánlom is másoknak a próbálkozást, mert összességében egy nem perfekt, de okés, kellemes hallgatnivaló a Hørizøns, ráadásul zenei szempontból nem is nagyon lehet belekötni. És persze a jövő májusi, Amaranthe-al közös, Barba Negra-s megmozduláson is ott leszek (remélhetőleg meg is lesz tartva…). Inkább azért vagyok kicsit szomorú, mert vártam volna, hogy végre ténylegesen egy bitang erős, tökéletes albumban mutatkozik meg az a plusz, amit már az első album óta érzek a bandában, de ez most szerintem mégsem sikerült teljesen. Az irány nem rossz, jó a kísérletezés is, jó, hogy sokat változtatnak, hogy nem akarnak megtorpanni, ugyanakkor nem gondolom, hogy a manapság közkedvelt elektronikus, pop-os vonalat kéne ennyire erőteljesen követniük. Ott van a már többször említett Amaranthe, de a Beast in Black is, akik sokkal jobban tolják ezt az ipart.
Én úgy gondolom, hogy, ha a Human és a Golden Pariahs világát tudnák ötvözni azzal a bizonyos Beyond the Black-féle kvintesszenciával, amit látni vélek bennük, akkor megtörténhetne zeneileg is az az áttörés, amit már több éve várok. Teljesen megérdemelnék, ők és a rajongóik is.
Pontozás: 7/10
Írta: eNVé
Beyond the Black elérhetőségek:
YouTube - Facebook - Honlap - Instagram - Spotify - Shop
