Blues Pills - Holy Moly! (2020)

By: ENVÉ 2020. sze 11.

Album: Holy Moly!

Előadó: Blues Pills

Megjelenés ideje: 2020.08.21.

Kiadó: Nuclear Blast

Származás: Svédország

Tracklist:

1. Proud Woman

2. Low Road

3. Dreaming My Life Away

4. California

5. Rhythm in the Blood

6. Dust

7. Kiss My Past Goodbye

8. Wish I'd Know

9. Bye Bye Birdy

10. Song from a Mourning Dove

11. Longest Lasting Friend

A 2011-ben alakult, szegről-végről svéd Blues Pills zászlóhordozóként robbant be a retró hangulatú, az 1970-es évek rockzenéjét meglovagoló és talán-talán megújító bandák között. Fel lehetne sorolni a hasonló vonalon elinduló bandákat, ugyanakkor avégett felesleges az összehasonlítgatás, mert a Blues Pills az elmúlt közel 10 év alatt is a legkomolyabb, legkiemelkedőbb és egyben legnagyobb visszhangnak örvendő banda lett közülük. Ezért is volt szomorú tény számomra, hogy a két kiváló korai EP (Bliss – 2012, Devil Man – 2013), a 2014-ben kiadott, felhőtlenül, ösztönszerűen csodálatosra megalkotott, self-titled nagylemezük, a 2016-ban megérkezett, kevésbé rockos, de annál repülősebb Lady in Gold, majd a 2017-ben hasonló néven kiadott, az élő megmozdulásaik atmoszféráját tökéletesen visszaadó élő kiadvány után megingani látszott az akadályok nélkül az egekbe ívelő karrierjük. 2018-ban ugyanis vegyes hangulatok között, de végül is közös megegyezéssel köszöntek el a mai színtér egyik legjobb gitárosától, az egészen fiatal, francia Dorian Sorriaux-tól, melyet követően közel két évre vissza is vonult a csapat. Azért is féltem, hogy mi lesz a folytatás, mert, ha nem is teljesen azonos a két sztori, a történések elemei párhuzamba vonhatók az általam egykoron szintén nagyon kedvelt és a Blues Pills-hez hasonló módon Nucler Blast üdvöskének tekinthető, eredeti felállású Sonic Syndicate földbe állásával. Ugyanakkor míg utóbbi tekintetében sírva tudnék fakadni, hogy az újjáalakulásukat követően miket műveltek, addig a Blues Pills kereken három hete megjelent 3. nagylemezére gondolva viszonylag széles mosolyra húzódik a szám.

A Holy Moly!-t már a 2019-es év végén belebegtette a csapat és-, bár kicsit többet kellett várni rá, mint gondoltuk (a kiadás bő két hónappal tolódott a koronavírus járványra hivatkozva), a minőséget és a kapott anyagot figyelembe véve ezt elnézzük az Elin Larsson vezette brigádnak. Ha már a tagoknál tartunk, azt el kell meséljem, hogy nem épp a vártak szerint frissült a felállásuk. Egyértelmű választás lett volna a koncerteken session-muzsikusként másod-gitáron és zongorán is velük játszott Rickard Nygren bevétele, ám, ahogy néhány interjúból lehetett hallani / olvasni, Rickard bár elvállalta a felkérést, az alkotómunkában való részvételt, de a próbákon való megjelenést is ellinkeskedte… Szóval ennek is köszönhető, hogy az egykori bőgős, Zack Anderson vette végül kézbe a szólógitárt, Kristoffer Schander személyében pedig egy új basszusgitárost találtak.

Szerencsére az az aggályom sem igazolódott be, hogy Zack nem fogja tudni minőségben pótolni az egyedi hangzású szólókra és gitárhangzásra képes virtuózt, Doriant. Ezúttal is kapunk érzékletes szólókat, hangzatos harmóniákat és masszív riffeket. Ilyen szempontból körülbelül az összes számot megemlíthetném, ám feltétlen szeretném kiemelni például az albumot záró, elmélázós, szomorkás blues-os Longest Lasting Friend-et, valamint az ezt megelőző Song from a Mourning Dove-t, mely a leghosszabb track lévén a legkomolyabb érzelmi ívet járja be. Balladás ugyan, de a súlyosabb fajtából, ráadásul olyan apróságokra is érdemes benne figyelni, mint az épphogy hallható, szívdobogást imitáló, mély dobjáték, mely nagyon ötletesen erősít rá a dal témájára. A második album kevesebb súlyával, de annál nagyobb dallamaival és soul-osan pszichedelikus hangvételével rokon Longest Lasting Friend mellett a Lady in Gold atmoszféráját hozza vissza például a cigarettázós hangulatú, mocskosan bluesos tétel, a Dust, de a gospelt idéző kórussal megerősített Wish I’d Know is, mely simán megállja a helyét a zenekar olyan korábbi dalai mellett, mint a No Hope Left for Me vagy az I Felt a Change.

Az előbbiekben leírt számok mind a korong második felében helyezkednek el, mint kevésbé egyértelmű felépítésű és hangulatú tételek. Ezek között találjuk a Holy Moly! egyik legkülönlegesebb nótáját, a Bye Bye Birdy-t is. A galoppozós építkezés egy enyhén punk-ízű rock ’n’ rollba csap át, amelyet egy homályosan sejtelmes megállás szakít meg, majd újra felgyorsulunk, hogy a refrén fő mondatát még egyszer meghallgatva a szám végére mi magunk is teljesen elmosódjunk. Rengeteg nagyszerű nóta sorakozik a Holy Moly!-n, melyek közül a belassult elszállást a kőkemény rock-al a Bye Bye Birdy ötvözi a legjobban, ezzel pedig a leginkább előremutató track-nek tekinthető.

És itt el is érkeztünk a korong másik fő pólusához, a gyors, tempós hard rockhoz és a masszív rock ’n’ rollhoz, ugyanis (leginkább az album első feléről) általánosan elmondható, hogy nemcsak a Lady in Gold-hoz viszonyítva, hanem a debütáló album viszonylatában is agresszívabb, dühösebb, gyorsabb lett ez az album és ezt a figyelemfelkeltő borító is szemlélteti. Ide olyan dalok kapcsolhatók, mint a videókkal is ellátott Kiss My Past Goodbye vagy a Rhythm in the Blood, mégis a legdurvább duó a Low Road – Dreaming My Life Away páros. Ezek a számok még a vaskalaposabb, csupán keményebb Nuclear Blast kiadványokon nevelkedő egyedeknek is bejövősek lehetnek.

Van még egy érdekesség, amelyet nem szabad kihagyni, itt a szintén újító, enyhén musical-es, soul-blues kórussal megtámogatott California-ra gondolok, mellyel nemcsak a La La Land mozifilm világába csöppenhetünk (legalábbis enyhén), de Elin is ebben énekli az egyik legnagyobbat. Persze szinte felesleges is kiemelni, hogy a zenei teljesítmény magas minősége mellett ő is milyen nagyot alkot a Holy Moly!-n, azért, aki csak az ő hangja miatt pörgetne bele a számokba, a nyitó Proud Woman mellett a California-ba is füleljen bele! Jó hallani, hogy amellett, hogy utóbbiban csodálatos, amit művel, azért benne hagytak egy-egy hamiskás vagy annak tűnő hangot is. A természetes zenei hangzás mellett ez az, ami életszerűvé és szagúvá, emberközelivé teszi ezt a nagylemezt. No, meg, ha már említettük, ne maradjon ki a Proud Woman sem. Nem tartottam rossz track-nek alapból sem, de persze azért összeráncolta magát a homlokom az első hallgatáskor. Hogy valami negatívumot is említsek, talán kicsit szerencsétlen dolog volt ezzel kezdeni és ezt legelőszörre megmutatni a nagyközönségnek. Nincs bajom ezzel az enyhe feminizmussal, egyszerűen csak Blues Pills mértékben túlzottan rádió-orientált tételről van szó. Egyébként értem mögötte a koncepciót; nőnapon jött ki a szám, ráadásul anno a debütalbumról is a High Class Woman-t, a Lady in Gold-ról pedig a címadót hallhattuk első single-ként. Jópofa és ötletes hagyomány.

A korábbi két album hangulatát ötvözve, azokon túlmutatva, kicsit haragosabban és méltó módon tért vissza a Blues Pills. Nem vártam, hogy ilyen jó lesz ez az album, de kenyérre kentek vele. Sajnos az eddigi három hazai megmozdulásuk közül csak egyen lehettem ott és csak remélni tudom, hogy a nem túl távoli jövőben az életem 5 legjobb koncertélménye között megnevezett, 2016-os, Barba Negra Track kisszínpados koncertjük mellé felsorakoztathatok még egy újabb csodálatos emléket. Ezeket a dalokat muszáj lesz hallani élőben! Úgyhogy megyek is és imádkozom egyet…