Album: Manifest
Előadó: Amaranthe
Megjelenés ideje: 2020.10.02.
Kiadó: Nuclear Blast
Származás: Svédország, Dánia
Tracklist:
1. Fearless
2. Make It Better
3. Scream my Name
4. Viral
5. Adrenaline
6. Strong
7. The Game
8. Crystalline
9. Archangel
10. BOOM!1
11. Die and Wake Up
12. Do or Die
Immáron 12 éve annak, hogy a svéd (és dán) tagokból álló Amaranthe megalakult. 12 éve folyamatos az a vita, hogy ennek a pop illattal erősen beparfümözött-, számos stílus elemeivel telepakolt modern metalnak van-e egyáltalán relevanciája a mai színtéren. 12 éve annak, hogy hol a rajongók, hol a szakmabeli szereplők cikkeikben próbálják bebizonyítani, hogy mekkora szégyen az, amit a banda a lemezeiken és a koncertjeiken művel, avagy, hogy mekkora istenek, istennők. Mindeközben az Amaranthe lemezek fogynak rendesen, a streamer platformokon komoly hallgatottságuk van, klipjeik pedig milliós, tízmilliós nézettségeket érnek el. Persze ehhez hozzájárul az az erőteljes marketing tevékenység is, amit a mostani új lemez kapcsán, valamint a kiadó és a management lecserélésének következtében az elmúlt 1-2 évben hatványozottan érzékelhettünk. Ugyanakkor az vitathatatlan, hogy a koncertjeik folyamatosan fullosak, könnyebben befogadható metal muzsikájukkal egyre nagyobb- és nagyobb tömegeket szólítanak meg. Ahogy mondani szokták, nem árulok zsákbamacskát, alábbi cikkemmel a fentebb említett bebizonyítgató illetők közé szeretnék én is csatlakozni, persze úgy, hogy én már körülbelül 8-10 éve állást foglaltam a zenekar esetében, nem is tudok elrugaszkodni önmagamtól, nem is tisztem objektíven megítélni, hogy az Amaranthe „jót” vagy „rosszat” tesz-e a metalnak, mindazonáltal az október 2-án megjelent Manifestet a banda eddigi munkásságának tükrében szeretném kissé elemezni, árnyalni nektek.
Azzal, hogy a banda a Sabatonnal és az Apocalypticával közös turnéját követően csupán 1-2 héttel robbant be a koronavírus járvány, az egyrészt szerencse, másrészt pedig átok volt az Amaranthe számára. A zenekar egy része épphogy Dániába tudott szökni stúdiózni, még a határok lezárása előtt. Ugyan szétszakítva, de fel tudták venni a Manifest anyagát, ám az egymástól és a családtól való elzártság jó mélyen nyomta rá a bélyegét a lemezre. Ennek egyik egyértelmű eredménye a lemez második felében hallható Crystalline. Eddig minden egyes lemezen kaptunk egy-egy melankolikusabb hangvételű balladát, ám annak tükrében, hogy a tavaszi helyzet alatt és miatt Elize Ryd énekesnőnek személyesen is családi tragédiát kellett átélni, ez a szám szerintem az egyik legerősebb pillanat az albumon. Szeretem, amikor Elize lassabban, feleslegesen túltolt háttér vokál sávok nélkül énekel, mert ilyenkor hallható meg a leginkább, hogy mekkora énekesnő is ő valójában. Ugyan kaptunk már korábban is nagyon erős balladákat (például Burn with Me, True, Amaranthine), ám ez a Nils Molin és Elize Ryd duett az erőteljes zongora (a Dragonlandből Eliass Holmid által prezentálva) és cselló (az Apocalyptica-béli Perttu Kivilaakso által szolgáltatva) játékon túl a korábban leírtak miatt is különlegesnek számít.
Ha már a különlegesebb trackeknél tartunk, akkor az album kísérletezősebb második feléből még ki kell emeljem a Die and Wake Upot, valamint a Boom!1-t. Előbbi bár engem nem fogott meg és masszívságával együtt is az egyik gyengébb számnak gondolom, mindazonáltal Amaranthe-mércével itt alkalmazzák a legkevésbé egyértelmű énekdallamokat. A Boom szinte a 2018-as Helix albumon megtalálható GG6 folytatásának tekinthető, megfűszerezve a 2016-os Maximalism album That Song számának ironikus hangulatával. A Boomban kapunk mindenféle klisés djentelést, morcos break-downokat, ugyanakkor Henrik Englund akkorát csapat hörögve-rapelve, amire azt szokás mondani: „Ez oszt igen!”. Megosztó szám, a rap-metal körítés és az egész hangulat is szinte cringe, legalábbis azoknak tuti az lesz, akik ugyan le tudják fordítani a szöveget, csak értelmezni nem tudják azt. A Boom egy poénos szám, melyben az Amaranthe a metal színtér-, benne pedig jó néhány stílusirányzat elé is görbe tükröt tart, ám közben nem felejti el kifigurázni saját magát sem.
A korong számaira egyébként néhány kivételtől eltekintve igaz az, hogy azokra a tételekre készültek videóklipek is, melyek a legerősebbek. Ebből saját véleményem szerint kakukktojás a fent elemzett Crystalline, valamint a karika első felében található Make It Better vagy az azt követő Scream my Name. A Make It… nagyívű és reménykeltő refrénjével emelkedik ki, míg a Scream… inkább azzal, hogy úgy használja föl a hármas Amaranthe lemez elemeit (például a Trinity című számot), hogy az nem bántó és valami újszerű, már-már táncolható és csapatni való katyvasz keveredik ki belőle. Egyébként utóbbi tételről még olyan korai szerzemények is eszembe jutottak, mint az Electroheart vagy az Automatic, engem pedig leginkább ezzel tudott a csapat maga mellé állítani az új album kapcsán is. Az első két Amaranthe albumtól a mai napig tátva marad a szám, még a hármas Massive Addictive is még okés módon pofás kis cucc volt, ugyanakkor a 2016-os Maximalism és a 2018-as Helix már inkább összemosódik az emlékezetemben. Annak ellenére, hogy a két anyag némiképp más-más atmoszférával rendelkezett, ráadásul a férfi tiszta éneket az előbbin még Jake-E, az utóbbin pedig már Nils szolgáltatta.
Visszatérve az új albumhoz, nem gondoltam, hogy ez megvalósulhat valaha is, de bennem a Manifest zeneileg, a dallamok-, de még a hangulatkeltés esetében is a self-titled első albumot és a The Nexust idézi. Mindezt úgy, hogy közben újrahasználás persze történik, de egyáltalán nem kapunk teljes önismétlést, sőt! Ilyen, főleg a refrénekkel a korai Amaranthe-időket idéző dalok még például az albumot indító Fearless, a nagyon komoly felépítést kapott Archangel vagy a Battle Beastes Noora Louhimoval közös Strong is. Utóbbi kettő egyébként a világon létező összes Amaranthe dal közül is a legjobbak között szerepel (legalábbis az én listámon). A Strongban különösen tetszik, hogy Nooratól nem a megszokott karcos, hard rock hangját kapjuk, könnyedebben, a dalba belesimulva, Elizet ötletesen kiegészítve, lágyan énekel, ezzel egy érzékibb arcát ismerjük meg.
Persze azért akad egy-két szürkébb nóta is az albumon, engem például a már említett Die and Wake Upon túl az Adrenaline és a The Game sem tudott annyira megfogni, azért pedig szinte haragszom, hogy az albumot záró Do or Die Angela Gossowal közös verziója csak amolyan extra tételként kapott helyet a Manifest különlegesebb kiadványain. Ezt a tracket Jeff Loomis szólója mellett Angela tette inkább különlegessé. Persze jó dolog az, hogy a globális környezeti válsággal foglalkozik a banda, ám többen, többször és sokkal jobban, ötletesebben valósították már meg ezt. Igaz, az Amaranthe sosem a rettenetesen mély szövegeiről volt híres, mindazonáltal jó hallani, hogy (nem először) ebbe az irányba is elkanyarodnak, ráadásul a Do or Dieon kívül a Manifest több száma is utalgat a környezetvédelemre és fontosságára. Mindezek tetejébe az a bizonyos korábban említett bélyeg ugyan rányomta a covid-pecsétet a számokra, de a csapat kitart és nem hagyja magát. Az olyan számok segítségével, mint például a Viral, a Make It Better, a Strong felszínesen, de elgondolkodtatják a hallgatót, egyfajta reménysugaracskát is nyújtva ezekben a mai, nem túl könnyű időkben.
Ha a banda egész munkásságát nézzük; akkor azt, hogy a Manifest a zenekar legjobb albuma lenne, azt közel sem mondhatnánk, az Amaranthe és a The Nexus bőven lekörözi, ám a Massive Addictive mellé bőven odatehető a polcra és akár meg is lehetne versenyeztetni őket. Nálam bőven pörögni fog a hatos album egy jó darabig, a jövő tavaszra várható, budapesti koncertig biztosan. Igaz is; kivel találkozunk ott közületek?
Pontozás: 8/10
Írta: eNVé
Elérhetőségek:
