Itt a karácsony és a sok helyen szokásos év végi listák ideje! Ebből mi sem maradunk ki, de nem is szeretnénk, hogy egyszerű, szokványos listákat kapjatok tőlünk. Ezért csavartunk egyet a dolgon. Három összeállítással érkezünk, amikben szerkesztőink 10-10-10 olyan albumot mutatnak be Nektek, melyek bizonyos szempontból kiemelkedők voltak idén, ám külön cikk eddig mégsem született róluk a blogra. A sorrendiség nem számít, térbeli, műfaji határok és mesterséges korlátok pedig továbbra sem léteznek nálunk.
Cikksorozatunk harmadik része, egyben záróakkordja tommy_dockworker ajánlásait tárja elétek.
1. Tiny Little Houses: Misericorde
Néha mintha egy sláger felé indulnánk, hogy aztán elborultan átadjuk magunkat az eufemizmusokkal tűzdelt, a felszín alatt mégis végtelenül depresszív alter fojtogató ölelésének. Az ausztrál Tiny Little Houses ott folytatja, ahol első nagylemezénél abbahagyta, a Misericorde csak formális összefogása számos, a saját életét élve is durván erős kis entitásnak. A saját nyomorúságunkon merengő szólamok egymásutánjában a mélypont mégis akkor jön el, amikor ráébredünk, mennyire fogalmunk sincs valakiről, akinek az életébe szeretnénk menekülni a sajátunkból – aki teheti, hallgassa meg a Richard Cory című dalt és gondolkodjon el.
Kedvenc dal: Misery
Elérhetőségek:
Weboldal - Facebook
2. Mayberian Sanskülotts: Rekult II.
Egészen magával ragadott Csordás Zitáék új kiadványa, habár nehéz lenne belőni az irányát annak, hogy merre is rántott. Helyenként egészen mélyen járunk, valami keserű fogvatartottság érzése vesz körül, de meg nem mondom, hogy miből nem sikerül kiszabadulni, ennél kevés dolog adhatná vissza jobban a mindennapokat. Közben csúszik az egészbe valami felemelő, egy-két dal erejéig határozottan teret nyerve magának, és ahogy ez a két pólus erre-arra lengeti a lelket, nem mindig tudom, hogy mi is történik. Azt viszont igen, hogy amíg a Mayberian idézi elő ezeket a kilengéseket, addig igazán remek dolgom van. Jó, hogy kettő lett a Rekultból.
Kedvenc dal: Engedelem
Elérhetőségek:
3. Helloween: Helloween
Nehéz lenne a Helloweenéhez hasonló reuniont mondani, és nem csak azért, mert az „új nemzedékből” az akciónak senki nem látta kárát, amely számomra az Andi Deris-éra rajongójaként nagy megkönnyebbülés. Legalább ennyire fontos, hogy Michael Kiske és Kai Hansen sokkal többet tesznek a nevükkel fémjelzett legendás korszakok képviseleténél – tökéletes harmóniában dolgoznak a Deris-féle csapattal, már a koncertezéseknél látszott, hogy ha ez a dreamteam a színpadon mutatott szellemben alkot valamit, az nagyot szólhat. A Helloween nagylemez egyébként nem hoz különösebb meglepetéseket zenéjében, a dallamos power metal és a giccsesnek is nyugodtan nevezhető szövegek nem feltétlenül adják vissza a változásokat, a három énekessel való felállás viszont zseniális. Az egyedülálló jelenségben fogant korong bőven hozza azt a nagyszerűséget, amelyet elvárhatunk akkor, amikor egy műfaj egyik legjelentősebb zászlóshajója mindent és mindenkit belead.
Kedvenc dal: Skyfall
Elérhetőségek:
4. Sasa Lele: Murmurations
Semmi rendkívüli a hangszerfelhozatalban, mégis megsüvegelendően gazdag zenei körítést rittyentett az angolszász vonalat művészetében és testületében is felvonultató Sasa Lele bemutatkozó kiadványa nótáihoz. Annyira kedvemre való volt a közepesen könnyű rock alapokat szabadelvű gitárjátékkal formáló köntös, hogy csak második hallgatásra tudatosult bennem, hogy tartalmilag is mennyire betalálnak a dalok; hol nosztalgikus merengés, hol a jelenlegi mindennapok keserédes mivoltán való romantikázás jutott osztályrészül. A fiatalság állapotának sokrétű, részint esettanulmányosan, részint gondolatokban történő festése önmagában is felettébb tartalmas félórát biztosít, erre még rátesz egy lapáttal a műfaji korlátok jóleső hiánya. A pillanat hevében erre-arra lépések, az őszinte rendszertelenség elképesztően jól áll ennek a gyűjteménynek.
Kedvenc dal: Coffee Shop
Elérhetőségek:
5. Crystal Viper: The Cult
Nagyon kiegyensúlyozott anyagot tett le az asztalra tavasszal a Crystal Viper – a korongot hallgatva egyszer sem éreztem azt, hogy leülne a színvonal, hogy „elengedettebb” dalok töltenének be helyeket; végig kiváló poweres heavy metal muzsikát kapunk a lengyel csapattól. Na de a minőség állandósága nem jelenti a változatosság hiányát, az nagyon is jelen van, a tracklist sorrendje is sokat hozzátesz: mind a hangszerelés fűszerezési arányainak cserélődése, mind Marta Gabriel énekstílusok közti váltásai olyan remekül lettek pozicionálva az albumon, hogy egy pillanatra sem unatkozunk.
Kedvenc dal: Sleeping Giants
Elérhetőségek:
6. Cz. K. Sebő: How could I show you the beauty of a life in vain?
Mondanám, hogy amikor szembe jött velem az év végén megjelent Cz. K. Sebő-szólóalbum (habár végül zenekari formát öltött a projekt), azt kaptam, amit vártam, merthogy valami egészen nagyszerű dologra számítottam, de az a helyzet, hogy annál sokkal többet adott ez az anyag. Tizenhárom dal ölel fel egy hosszú időt lefedő utazást ide-oda kanyarodó lelkiállapotok és hozzájuk fűződő történetek közepette. Tengeriének-szerű folkos halandzsa, sóhaj egy borzasztó nap végén, a legegyszerűbb frázisokkal teleszórt mélyponti pillanatkép és persze a lemez címében előkészített filozofikus merengés. Pár év, de bármennyi lehetne – hol így, hol úgy, de ha úgy, azt is néha másképp, és egyszer-egyszer, ha sikerül valahogy, teljesen önfeledten létezve.
Kedvenc dal: Keveset olvasok
Elérhetőségek:
7. Captain Average: Heaven Capitulates
Sallai László szerencsére továbbra is hozza a zenei örökmozgó szerepét, a Captain Average révén pedig az is kiderült, hogy az eddigiektől gyökeresen eltérő irányokban kalandozva sem tud hibázni. Az erőteljes, nyers, kifelé forduló Heaven Capitulates keretében számos ponton megkapja a magáét a minket körülvevő világ, legfőképpen persze mi magunk, akik fenntartjuk, akik fejet hajtunk a legromlottabb globális trendek előtt is, és némi kenyérért és cirkuszért készséggel leszarjuk, hogy mi történik a fejünk fölött és a közéletben. A velős kitörések uralta korongot a hellyel-közzel, pár pillanatra befurakodó dallamosabb szakaszok színesítik, számomra még pluszban egy nagyon kellemes meglepetést hozott a lágyabb zárótétel.
Kedvenc dal: This Road Leads To Nowhere
Elérhetőségek:
8. amber smith: Superficial
Vegyes képet alkot a listán szereplő egyetlen kislemez, de itt szó sincs ”jó meg rossz” elemekről, csak épp az anyag sem kínál kizárólagos megfejtést magáról – a komolynak ható, nagyrészt felettébb érzéki hangvétel mellett néhol a fő vonaltól elütő momentumok teszik tiszteletüket. De nem a rendhagyó koncepció (vagy inkább koncepciótlanság) miatt szerettem volna megemlíteni a Superficialt. Hanem mert ez a szimpla, helyenként könnyedén rockos pop muzsika és a nem különösebben túlbonyolított szövegezet egész egyszerűen – bocsánat a botrányosan közönséges kifejezésért – szép dalokat eredményezett, hatásában semmi magasztos földindulás, de igazán kellemes perceket adott ennek az öt tracknek a meghallgatása.
Kedvenc dal: Bright Light Fades
Elérhetőségek:
9. The Somersault Boy: This Year I'm Lost. The Lo-Fi Collection
Évtizedes távlatból nyílik lehetőségünk megtekinteni a The Somersault Boy egykori debütáló korongját. Persze, hogy valami pláne is legyen a dologban, megújult köntösben kerültek vissza a világhálóra Sallai Lászó dalai, és olyan tételt is kapunk, amely 2011-ben még nem szerepelt a This Year I’m Lost tracklistjén. Pop, folk, rock és punk hatások is tetten érhetőek; ahhoz képest, hogy érezhetően széles körből érkeztek impulzusok, nagyon szépen összeáll az album. Az élménynek része az eltelt idő kontrasztja, a hirtelen visszacsöppenés a rendkívül termékeny dalszerző pályájának kezdeti időszakába, a viszonyulás egy korszakhoz egyszerre annak jelenében és jövőjéből.
Kedvenc dal: This Year I'm Lost
Elérhetőségek:
10. lépjünk a holdra: Elfelejtettünk szeretni
Kiüresedés – na de erről mit gondoljunk, romlunk, vagy csak szeretnénk, hogy könnyebb legyen? Ez mentség-e, ha próbálunk megszabadulni saját magunktól? Önmagával feleselő kiútkeresés, helyzetek, amelyeknek nem lehet jó kimenetele, masszív sikertelenség okán tarthatatlan elvek. Mindez remek szövegekbe csomagolva, a költészet és a gondolatok is magas színvonalat képviselnek a könnyű borításban merengő (mondanám, hogy alteres, de a zenekar kedvéért szigorúan antipop) művekben. „Lelkemben bolyongok, tiédben félek” – jó volt ráakadni erre a bolyongásra.
Kedvenc dal: ordibáljuk össze
Elérhetőségek:
Írta, összeállította: tommy_dockworker
