Eljött „A hónap 12 dala” februári kiadása!

Ebben a rovatunkban minden hónap elején ajánlunk Nektek 12 figyelemre méltó új dalt az elmúlt hetek terméséből. Ehhez általában egy zenészt, zeneszerzőt vagy a zenéért odaadóan tevékenykedő arcot hívunk meg vendégnek a szerkesztőségünkbe, ugyanakkor a kivétel erősíti a szabályt-elv alapján ezúttal szerkesztőségi triumvirátusunk prezentálja Nektek ezt az összeállítást (jövő hónaptól viszont újra jönnek a jobbnál-jobb vendégek!).

Nem is szaporítjuk tovább a szót, kellemes alámerülést és zenehallgatást kívánunk!

Abigél: Protektor

Már egy ideje nem is fázom.

Majd jól leszek, ezt mondják,

De az arcodat még látom.

Hatalmas új ráébredés nekem az Abigél muzsikája, mert hiába jött már párszor szembe velem a nevük, csak most vettem rá magam, hogy belefüleljek a világukba. Amire, bár könnyen rá lehetne húzni, hogy egy kicsit morcosabb, zúzósabb, heavy-bb Esti Kornél atmoszféra, de vétek lenne az Abigél-entitást ennyire leegyszerűsíteni. Az általam választott Protektor egyébként az egyik előfutára a március 1-én érkezett Ezek jó napok voltak nagylemeznek (na, hát arra is menjetek rá!). Bár valószínűleg tökre másról szól, ám számomra ez a nóta egy igazi szakítós tétel, de már a gyász azon stádiumából, amikor felfedezzük, nem feltétlenül csak mi voltunk hibásak az adott kapcsolatban, s ráébredünk, nem vagyunk azonosak a veszteség miatt létrejött traumánkkal. Akárhogy is, ennek kitombolására megfelelő és vény nélkül is kapható pirula a Protektor. Ha nem hiszitek, járjatok utána március 23-án az Akváriumban! (Abigél FB) /eNVé/

Galaxisok: Ellenszélben

Nem számítunk részükről kegyelemre

Elfúj a szél nyugat felől keletre

Aki ölni akar, ölni fog

És büszke lesz rá, hogy bánthatott

Szabó Benedekék életműve nem szenved hiányt éles váltásokban két-két album között, viszont amíg idáig nekem rendre idő kellett feldolgozni, hogy most épp ismeretlen figurákról szőtt novellák vagy szintis post-punk trekkek következnek, addig a békés gitárpopot dühös közéleti szólamokkal megtöltő Ellenszélben berúgta nálam az ajtót és kérdés nélkül megtelepedett a kanapén (egyébként már fél éve, a szeptemberi akvás koncerten), úgy is, mint single és úgy is, mint a benne foglalt felfogás és lemezkörvonalak. Tulajdonképpen nem is értem, hol volt ez idáig, láthatóan bőven van itt minek felszínre törnie, talán nem is véletlen, hogy alig egy évvel a Minket ne szeress után már küszöbön a nyolcadik Galaxisok-nagylemez.  Szükség is van rá, mert a szél egyre csak fúj, egyre csak kelet felé. (Galaxisok FB) /tommy_dockworker/

Scrofa: The siege

Chop down the hands of the praying scum

Bloody sunday

Unmade promise of the king of jews

Nazarene

Hódmezővásárhely és Szeged az utóbbi évek alapján metálszempontból egészen termékeny közegnek bizonyult. Sorra alakulnak (újjá) a magas színvonalú zenekarok, jobbnál jobb anyagok jelennek meg, sőt még egy nemzetközi metálfesztiválnak is helyet ad a régió. A legújabb formáció a death- és thrash metal fúzióját játszó Scrofa, aminek tagjai a már említett két városhoz, illetve olyan zenekarokhoz kötődnek, mint a Lem, az Arkas vagy a Stratégia. A The siege az első, nemes egyszerűséggel Demo '24-re keresztelt kiadvány utolsó tétele, mely a zenekar nevéhez hűen vaddisznói habitussal dúlja fel hallójáratainkat és támadja meg idegvégződéseinket. A dal a klasszikus death metalt vegyíti a hőskori thrash metallal, de a fekete fémet sem kell nagyítóval keresni. A régi iskolához való visszanyúlás egyébként egy igen modern hangzással párosul, melynek megszületésében nagy szerepe volt a BORU zenekarból is ismert Nagy Miklósnak. A dal zenei részét nem érheti panasz, meglehetősen változatos nótáról lévén szó. A szövegvilág viszont sajnos nem képes megugrani a lécet, a mondanivaló terén ugyanis semmi eredeti nem hangzik el. Nagy öröm ugyanakkor, hogy az antikeresztény téma dacára az agyonhasznált sátán szó egyszer sem szerepel a szövegben, melyet sajnos még így is kevésnek érzek. (Scrofa FB) /mäyräkoira/

Muddy Roots: Shit Mountain

Az anyag úgy szól, mint egy 1978-as Ford Bronco, ami fingó tevéket szállít egy hosszú alagúton keresztül.

Most már a legkenyerebb kenyerem a kőbányai stoner! Mert elméletileg erről van szó a Muddy Roots esetében, s bár nem hazugság a „kőbányai stoner” stílusmegjelölés, azért szerintem eléggé leegyszerűsítő. Ebben a muzsikában megtalálhatja magát a ZZ Top- és a Clutch-rajongó is, ugyanakkor én a nagyon természetes Motörhead-feelingnek örültem a legjobban. Igazából ujjongva. Mindezen előbb leírtak ellenére a Muddy Roots új EP-jének (a február elején napvilágot látott The Die is Cast-nek) van egy igenis sajátos, szívet melengető lüktetése. Az általam választott Shit Mountain a zárótétel, amiben Sánta Zola (Let The Cigar Die, Alpárfeszt) is vendégpengetget egy kicsit. Szóval a „Szar Hegy” a kislemez menetelős, középtempós, kellemesen épülgetős dala, ami szerintem a legjobban mutatja meg a kiadvány esszenciáját. Igazán pofás ez az anyag!

U.I.: Ha minden fingó teve ilyen szépen fingik, akkor mostantól napi rendszerességgel fogom a fingó tevék fingjait hallgatni! (Muddy Roots FB) /eNVé/

TENGER: Caplat

Nappal az égen caplat a Nap

Megteszi útját egy nap alatt

Éjjel a mélyben a lenti sötétben

Nagy csapat ördög húzza szekéren

Gyerekversből lett, de gyerekdalnak semmiképp nem nevezném az első magyar nyelvű TENGER-tételt, amolyan félirodalmi-félpedagógiai popballadáról van szó. Ami, félreértés ne essék, egyáltalán nem hagyja nem komolyan venni magát, köszönhetően az egészen kiváló zenei építkezésnek. A dallam már az első pillanatban egy felnőtt külsőt kölcsönöz az összhatásnak, a nagyon finoman kezdő, egyre sodróbbá váló gitármenetekben felszabaduló energia pedig bámulatosan éri el, hogy a végjátékra még egy mondóka is képes legyen egészen magával ragadni az embert. (TENGER FB) /tommy_dockworker/

Bohemian Betyars x La Pegatina: Quatre Grapes

Quatre grapes, hiányzik valami

Nincs bennem az, ami hazahív

De quatre grapes, azaz négykézláb - mondja a katalán, ha megkérdezik, hogy miként is fog hazatérni egy átmulatott éjszaka után. Ezt a tematikát öleli fel a Bohemian Betyars legújabb dala, melyet a méltán híres barcelonai La Pegatina együttessel közösen szereztek. A dal a már megszokott könnyed bulizós hangulaton túl az eddigieknél is több mediterrán életérzést tartalmaz, ugyanis kétnyelvű dalról beszélünk. Az újlatin szövegelés a zeneileg némileg rokon Duckshellt idézte föl bennem, habár azért a jelen dal levakarhatatlanul magán viseli a betyárok ismertetőjegyeit, a La Pegatina pedig csupán afféle plusz fűszer, mely nagyon is jól működik. Hangszerrengeteg, kitűnően balanszolt énekrészek, majd a végén a katarzis - új kedvenc született, annyi szent. (Bohemian Betyars FB) (La Pegatina FB) /mäyräkoira/

GRYMHEART: Hellbent Horde

When the twilight is falling down

They are called for a hunting run

There is no one who can keep ward

Humans fear their hellbent horde

Annyira örülök, hogy rá tudtam csalni ezt a számot a listánkra! Mert, bár a Hellbent Horde most kapott hivatalos szöveges videót, a dal eredetileg a GRYMHEART 2023 szeptemberében megjelent debütáló albumának (Hellish Hunt) második tétele. Tavaly ősszel kicsit elment mellettem ez a megjelenés, ám idén év elején ennek volt köszönhető egy katartikus ráébredés. Csak úgy bekevert nekem egy nótát a spotify, nagyon tetszett, mégis valahogy ősi módon ismerős volt a hangzás. Aztán utánanézve ráébredtem: „Hát ez a Wisdom-ból ismert Kovács Gábor projektje, ráadásul ő is énekel!” És valóban, melodic death metal és power metal keverékéből szólal meg ez a muzsika, emiatt ugyan rokonítható mondjuk az Amon Amarth-al, a Childen of Bodom-al, meg például az Ensiferum-al, mégis inkább olyan, mintha a Wisdom legjobb időszakát (ami szerintem az első EP és LP) kicsit meggyorsítanánk, és agresszív éneket tennénk rá. Szörnyekről, démonokról, kísértetekről és szörnyvadászokról szólnak a nóták (a Hellbent Horde esetében épp egy vámpírokról szóló históriás éneket hallhatunk), de igazából éntőlem akár repülő rózsaszín malacokról is énekelhetnének, annyira bejön nekem ez a hangzásvilág! Az meg már csak hab a tortán, hogy Gábor mellett az összes zenész is 1000%-on teljesít. Koncertet! (GRYMHEART FB) /eNVé/

All Machines Will Fail: Deluge

deluge ['deljuːdʒ], I. főnév özönvíz, áradat II. ige eláraszt, elönt

Sosem követtem iamyank munkásságát, noha amit eddig hallottam tőle, egészen meggyőző volt, különös tekintettel az All Machines Will Fail névre hallgató formációra, mely valahol a doom- és a post-metal tengelyén mozog. A Deluge mint cím, maga a tökéletes választás, a hat és fél perces instrumentális szerzemény ugyanis egy valóságos emócióáradatot indít meg az emberben, mely leginkább egy sajátosan pozitív melankóliaként írható le. A hangulatnak ezért a részéért főként a gitár és az elektronikus ketyerék a felelősek, míg a ritmusszekció ennek az egésznek a monumentálissá varázslásáért felel. Különleges, párját ritkító alkotás született, melyet bátran ajánlok a lassú és sötét zenék kedvelőinek. (AMWF IG) /mäyräkoira/

Lámpaláng: Katitza

Nékem kéne sirnom, hát te se bánkodgyál,

Hogy vele két-fejű tzímer-állat vóltál,

Szívességed mián eggy kis vért áldoztál,

Azt hiszem meg-érte, igen szórakoztál.

Újabb versfeldolgozás, ezúttal egy Weöres Sándor-szöveg van terítéken, amit, töredelmesen bevallom, nem ismertem előzetesen. Az élményanyagot azonban a Lámpaláng saját jogán méltatnám, a Katitza ugyanis pikánsan, szúrósan és felettébb szenvedélyesen van előadva, egyszerre modern és hagyománytisztelő, a dallammenet folyamatosan hullámzó, mégis könnyen követhető és befogadható. Különösen igaz ez az egészen popslágeresbe átcsapó utolsó részre, amely tetőpont és feloldódás, második felvonás és refrén is egyben, jó sok ismétléssel, ami külön öröm, mert ez a szakasz kiváltképp nagyon el lett találva. (Lámpaláng FB) /tommy_dockworker/

Villő: The Crow

I thought I saw a crow

I saw a place for me in his ruby heart

He showed me his way of seeing

Houses from above

For the sake of my healing

Ha jól számolom, a The Crow a harmadik single, amit Czeizer Dóra Villőtől kapunk. Volt szerencsém őt élőben is látni; a Dürer Kertben, Дeva előtt lépett fel. Már ott magával ragadott ez az egyszerű, visszafogott, szokatlan, ismeretlen, éteri performansz. Ugyanez a puritán hangulat tükröződik a dalaiból is, a kapcsolódó szövegek meg különösen szép szimbolikával bírnak. Bár nem azok, nekem mégis kicsit epigramma hangulatot tükröznek. Szerintem a The Crow egyben az eddigi legerősebb Villő dal is egyben. (Villő FB) /eNVé/

Splitmold: The Pressure

Gitár és elektronika kísérletezős fúziója a napfény városából, melyben nagyon is van húzás. Az atmoszféra olykor popos, máskor indie rockos, ami viszont állandó, az a már az All Machines Will Fail kapcsán is emlegetett jóleső melankólia. Afféle álomszerű nosztalgikus világ elevenedik meg a hallgató lelki szemei előtt, melyben rengetegféle érzelem keveredik. Aztán az is lehet, hogy csak jókor talált meg e dal. Kiemelendő, hogy egy egész nagylemezre való van ám ebből, ám az ékkő számomra mégiscsak az utolsó tétel, a The Pressure. (Splitmold FB) /mäyräkoira/ 

Strompopper: Sheep Song

Beep beep beep boop,

Boop boop boop beep,

I must not fuck sheep

I must not fuck sheep

A Strompopper soha egy pillanatra sem szándékozott komolynak mutatni magát, viszont az a helyzet, hogy jelen esetben egy teljesen valós krízis feldolgozása történik, na nem kell aggódni, a megszokott fekete humorral és elborultsággal, illetőleg a zenekar történetének talán legjobb rímeivel. A lelkében kiüresedő, robottá váló irodista históriája az elvárásokról és a saját átalakulásáról legalább annyira megnevettet, mint amennyire mellbevág, szórakoztató és sötét trekk, amivel nincs egyedül a Nothing EP-n. Torz gitárok és a vagyonmérleg, ami le van szarva – de jól is esik ezt leírni így péntek este. (Strompopper FB) /tommy_dockworker/

Válogatásunk  dalai meghallgathatóak egyben is az alábbi Spotify Playlisten: