Király Dávid hosszú utat járt be az autentikus népzenéig, ám mára egyetemen tanul muzsikálni, hivatása lett a hazai dudazene tovább örökítése. A 2010-es évek első felében még a Niburtában tolta a folk metalt, 2017-ben már a Fölszállott a Pávában állt színpadon, két éve pedig az Ifjú Pásztorzenészek Szövetségében játssza társaival a dunántúli muzsikát. A többit viszont mesélje el ő az alábbi nagyinterjúnkban:

Gyerekként zongorával kezdted a pályafutásodat. Ez a saját döntésed volt vagy családi nyomásra történt?

Nyomásról szó sem volt, egyszerűen megmutatkozott, hogy van némi zenei érzékem azon, ahogy nagyapám szintetizátorán pötyögtettem a gyerekdalokat, ezért a szüleim beírattak zongoraszakkörre, amit nagyjából egy hónap után ott is hagytam, mert nem tetszett.

Vannak egyébként zenészek, népzenészek a felmenőid között?

A szintetizátorral rendelkező nagyapám fiatalon muzsikált lakodalmakban, harmonikán és gitáron. Ezek a hangszerek gyerekkoromban sokszor előkerültek nála, és még egy-két éve is remekül tudott rajtuk zenélni. Fehérvári lévén városi zenét, slágereket, magyar nótákat játszott, a hagyományos népzenét csak az iskolai énekórákról ismerte.

Vissza tudsz emlékezni, hogy gyermekkorodban kik/ mik voltak a fő zenei hatásaid?

Gondolom az akkori gyerekeknek szóló kazetták: Kaláka, Halász Judit, aztán a szörnyű Hupikék törpikék feldolgozások. Ezen kívül semmi különös; a ’90-es évek népszerű zenéi.

Tini korodban megtalált a rock és metal zene. Sulis zenekarokban játszottál, elkezdtél gitározni is. Milyen gitáron játszottál akkoriban? Mik jutnak eszedbe erről az időszakról?

Volt egy Kínában gyártott Fender Squier Stratocaster elektromos gitárom, amin blues, jazz és rockzenét tanultam, szabadidőmben pedig leginkább Alvin és a mókusokat és Blink 182-t játszottam. Ez viccesen hangzik, de egy kedves barátommal, manapság is elővesszük ezeket a számokat, nyári estéken, ha nincs más a közelben. Aztán 16 éves koromtól jött a ska-punk, majd a metalcore.

Vissza tudsz emlékezni arra, hogy mikor és hogyan talált meg igazán téged a népzene?

Igen. Későn, 20 éves koromban folk metal zenekarokat kezdtem hallgatni, Dalriadát, Eluveitie-t, In Extremo-t és a többieket. Rövidesen annyira megtetszettek az általuk használt érdekes hangszerek, hogy eldöntöttem, meg akarok tanulni játszani valamelyiken. A Dalriada akkoriban még csak vonószenekarral dolgozott, de a nyugati bandákban feltűntek a különböző furulyák, a tekerő és a duda is. Persze tudtam, hogy magyar megfelelői is léteznek ezeknek a hangszereknek, ezért elkezdtem kutakodni, és végül a dudára esett a választás. A dudával együtt megtalált a népzene, de ezután még el kellett telnie pár évnek, amíg a maga tisztaságában kezdett el érdekelni.

De összességében a folk metalnak elsődleges és fontos szerepe volt abban, hogy a figyelmem a népzene felé fordult. Sokan ekézik a műfajt, de én ezt a potenciális orientatív szerepét továbbra is elismerem (legalábbis akkoriban ez volt a helyzet, a mai kínálatra nem látok rá). Ma már egyáltalán nem hallgatok folk metalt, bár pár hete, miután megtudtam, hogy évekkel ezelőtt megjelent az Eluveitie Evocation II. lemeze, meghallgattam, de az új énekesnő éneklési stílusa - én még akkor hallgattam, mikor Anna Murphy énekelt - annyira modoros volt, hogy kirázott tőle a hideg. Szóval nem hallgatok, de annak idején az Eluveitie volt a kedvencem, aztán hallgattam Korpiklaani-t, In Extremo-t, Turisas-t, magyarok közül Dalriadát és Niburtát. Most hirtelen ezekre emlékszem.

És végül miért pont a dudát választottad?

Megfogott az az átütő erő, ami a dudaszóból árad, rendkívül különlegesnek hatott számomra, amikor először hallottam. Persze ekkoriban a metal rajongók táborát erősítettem, ezért roppant ütős valaminek gondoltam azt is, hogy egy döglött kecskét szorongatok a hónom alatt.

Ha jól tudom, geográfusként végeztél az ELTE-n. Miért pont a földrajzot választottad? Emberként mivel gyarapodtál ELTE-s tanulmányaid alatt?

Gimnázium után nemigen tudtam, merre tovább, és a családban űzött szakmák egyike iránt sem éreztem elhívást. Viszont fiatalkorom legszebb élményei a túrázáshoz kötődtek, ezért nagyon szerettem a földrajzot, így erre folytattam az utamat. Egyetem alatt, bár nem szorosan a szakomhoz kötődve ismertem meg olyan embereket, akikkel mai napig tartó barátságot ápolok, talán ez a legtöbb, amivel ott gyarapodtam, illetve a világ minden helyéről megtanultam, hogy hol van…

Én úgy gondolom, hogy azért a geográfus végzettség talán egy jó pluszt tud adni a néprajz, a hagyományok, a hazai népzene rétegzettebb megértése felé. Te is így érzed?

Igen, ez így van, sokat segít például a néprajzi tájfelosztásban való eligazodásban. A természet- és társadalomföldrajzi sajátosságok egyébként nagymértékben meghatározzák egy vidék néprajzát, népzenéjét. Mondok egy példát: ha egy tájegységet mondjuk, magas hegyek vesznek körbe, melyek elszigetelik a szomszédos vidékektől, és nagyobb város sincs a közelében, esetleg még az ország határához is nagyon közel, tehát a periférián fekszik, akkor csak nagyon lassan és nagyon csekély mértékben érik el az ország központjából és a városi kultúrából származó hatások, következésképp olyan régiségek őrződnek meg például a zenében, de a viseletben és minden másban is, melyek az ország vérkeringésébe jobban bekapcsolódó vidékekről kivesznek. Gyimesre mindhárom fenti kitétel érvényes, ezért a legarchaikusabb zenei örökségünk itt lelhető fel. Középkori hegedülési technika és kíséretmód, és még ennél is régebbi énekelt dallamok.

Egy kis időre külföldre hívott téged az élet. Mesélj erről nekünk kicsit!

Ez tényleg nagyon rövid volt, gyorsan beláttam, hogy nem arra van dolgom. Miután a geográfus alapdiplomát megszereztem, ismét választás előtt álltam, hogy merre menjek tovább, és egy barátom révén adódott a lehetőség, hogy Anglia irányába, egészen pontosan Manchester agglomerációjába. Itt kolbásztöltő segédmunkásként dolgoztam egy húsipari üzemben, ami nem igazán volt testhezálló, de jó tapasztalásnak tartom. 3 hónap után személyes okokból hazajöttem.

Hazatérted után a Niburtában kezdtél el játszani, pont a debütáló albumuk, a hazai folk metal szintéren elismert és jelentős hatású Scream from the East megjelenése környékén. Mennyi ideig voltál a banda tagja? Hogyan emlékszel vissza erre az időszakra?

Szerettem a zenéjüket, sokat hallgattam. A tuvai torokéneklést is egy ezeréves felvételük hatására sajátítottam el. Aztán miközben Angliában épp munkát kerestem, a zenekar vezetője, Busó, ismeretlenül megkeresett facebookon, hogy lenne-e kedvem velük zenélni, mert hallotta, hogy dudálok, furulyázom stb. El lehet képzelni, hogy kezdő népi fúvósként mekkora élmény volt, hogy abba a zenekarba hívnak, amire akkoriban annyira felnéztem. Rábólintottam és szorgosan elkezdtem gyakorolni a műsorukat, majd csatlakoztam, miután a tervezettnél korábban hazajöttem Magyarországra. Nagy lépés és élmény volt a velük töltött fél év.

Mit tudott neked adni a banda és hogy érzed, te mit tudtál a zenéhez, az előadásokhoz hozzátenni? Volt olyan számuk, amit különösen szerettél játszani tőlük?

Mint mondtam, nagyon nagy lépés volt, hogy az otthoni gyakorlások és a garázszenekarok után egyből egy olyan bandába kerültem, akikkel a Rockmaraton nagyszínpadán léptünk fel. A hangszertudásom is fejlődött, kavalozni például kifejezetten miattuk kezdtem. Én sok mindent sajnos nem tettem hozzá, azon kívül, hogy betöltöttem a „mindenen is” játszó tag szerepét. Ez számomra még inkább a népzenével való ismerkedés időszaka volt, a tanulás fázisa, ezért a dalszerzésből nem vettem ki a részem. Játszottam, amit kellett. A Two faced című szám megszületésénél mindazonáltal jelen voltam, de mire stúdióba került, már nem voltam tag, ezért a dudás rész a refrén alatt nem került felvételre, pedig azt nagyon szerettem… A másik az Awakening, az egy nagyon ütős szám, és szerintem a mai napig megállja a helyét az elborult, pszichedelikus klipjével együtt.

Aztán szépen lassan az autentikus népzene felé fordultál inkább. Szerinted miért tud többet adni a hagyományos népzene, mint a modern muzsika?

Azért, mert időtállóbb és egy olyan világ lenyomatát őrzi, mely tisztább a mainál. Azt gondolom, hogy a dédszüleink generációja és a korábbi nemzedékek a mainál magasabb emberi minőséget képviseltek. Ezeknek az embereknek a hagyományos falusi életközösségeiben csiszolódott évszázadok alatt az a zene, amit a huszadik század folyamán gyűjtöttek, és néhány helyen még ma is gyűjthető tőlük. Az életközösség azt jelenti, hogy egymás életének jelentős részeiből a teljes közösség kivette a részét. A születést, a házasságot közösen ünnepelték, az új házat együtt építették, a katonákat és az elhunytakat együtt búcsúztatták, a munkákat közösen végezték. E közösségeknek igényük volt a kultúrára, és ők maguk ebből a szempontból is önellátók voltak. Elég arra gondolni, hogy három esetben hallhatott az akkori ember zenét: vasárnap a templomban, a közös táncalkalmakon és, ha énekelt. Ők nem annyira fogyasztották a zenét, mint inkább aktívan létrehozták. Egy egyszerű ember több száz nótát tudott elénekelni sok versszakkal fejből. És az évszázadok folyamán a közösség saját igénye szabta meg, hogy hogyan kell a zenének szólnia. Ha külső hatás érkezett azt vagy a saját képükre formálták, vagy ha erre nem volt alkalmas, elvetették. Ennek a belső igénynek és többek között a, már említett táji tagoltságnak az eredménye, hogy olyan színes a néphagyományunk, amilyen. Manapság a divathullámok sokkal gyorsabban elterjednek az egész világon, hogy aztán ugyanilyen gyorsan lecsengjenek, de közben nem szervesülnek egyetlen közösség hagyományában sem, nem alakulnak ki lokális jellegzetességek. Globalizált világunkban különösen fontos, hogy a színeket életben tartsuk, hogy a jövő nemzedékének ne csak a szürkeség jusson.

Elég elismert mesterektől tanulhattad a dudazenét. Tudnál mesélni róluk?

Bese Botondnál kezdtem, az első hangszeremet is ő készítette. Ma, ha valaki új dudát szeretne, jó eséllyel hozzá fogják irányítani, valamint ő állította össze azt a tantervet, melynek köszönhetően egész fiatal kortól el lehet kezdeni a dudatanulást. Szabó Zoltán vezetett tovább, aki elismert muzeológus, a magyar duda kutatója és az Óbudai Népzenei Iskola tanára. Végh Andort kell még megemlítenem, pécsi népzenész, dudakészítő. A Magyarországon és a Balkánon használt dudák mindegyikét készíti és profin is használja. Jelenlegi mesterem Istvánfi Balázs a Zeneakadémián, aki szerintem az ország legkiválóbb dudása.

És a dudakészítésbe is bele-belekóstoltál. Ez egy elég nehéz és mégis nemes küldetés, hivatás.

Inkább csak szerettem volna. Egyelőre máshová helyezem a hangsúlyokat, de nem mondtam le róla.

Nagyon érdekesnek találom, hogy a duda, mint hangszer egészen Nyugat- és Északnyugat Európától kezdve – ha távolabb nem is megyünk - a Közel-Keletig megjelenik és használják. Kevés népi hangszerről mondhatjuk el ezt. Szerinted mivel magyarázható ez, mi lehet ennek a néprajzi háttere?

Már az ókorban léteztek olyan hangszerek, melyeknél két vagy három felhasított nádsíp adta a hangot. Ezekhez aztán később állati hólyagból vagy bőrből készült tömlőt készítettek és a különböző közösségek által elvárt hangzásideáloknak megfelelően fejlesztették tovább őket. Valóban egész Európában és a Közel-Keleten használják őket, és Indiából is ismerünk ezen az elven működő, de nem tömlős hangszereket. Azért lehetett népszerű, mert egyrészt a hangzása, az úgynevezett dudahangzás, a kitartott mély hang fölött és vele egy időben megszólaló dallam kellemes az emberi fülnek, másrészt nagy hangerő érhető el vele, ami előny, ha nagyobb társaság táncát akarjuk kísérni. És ne feledkezzünk meg a mögöttes, szimbolikus tartalomról sem: arról, hogy egyetlen hangban benne van az összes többi, hogy egyetlen hangból bomlik ki a dallam, majd úgy az egyes hangok, mint az egész zene visszatér ebbe az egybe.

A tágabb közönség a 2017-es Fölszállott a Páván ismerhetett meg téged, ott kategóriádban a középdöntőig jutottál el. Hogyan emlékszel vissza a műsorra? Milyen tapasztalatokkal gyarapodtál akkor?

Szintén egy szintáttörésként éltem meg, mint a Niburtába való felvételemet korábban. Elköteleződtem a dudálás mellett, komolyabban belementem az archív gyűjtések tanulmányozásába (például 1910-ben rögzített fonográf felvételekről tanultam) és rengeteget gyakoroltam. Nagyon újszerű volt a helyzet, izgalmas volt a kulisszák mögé látni, és kiállni a színpadra, ahol tudtad, hogy ez az egy dobásod van, most mindenki rád figyel, nem csak az a száz ember, aki ott ül szemben, hanem az élő közvetítésnek köszönhetően több ezren.

Te azon zenészek közé tartozol, akik a muzsikálás mellett a tánchoz is némiképp értenek. Saját tapasztalataim alapján jóval kevesebb ilyen zenész van, mint gondolnánk. Táncolsz is valahol vagy a zenélés, a táncházak, folk kocsmák alatt ragadt rád ez a tudás?

Húzzuk alá, hogy „némiképp”, de azért igyekszem. Táncolni csak 4 éve kezdtem, baráti kapcsolatokon keresztül a Műegyetemi Néptáncegyüttesben (MENTE). Segít a zenélésben, ha táncos szempontból is rá tud tekinteni az ember, például oda teszi a hangsúlyt, ahol a tánc megköveteli.

Hogy látod a hazai népzenei, néptáncos közeget, vannak negatívumai? Sokszor megkapja ez a szubkultúra azt, hogy belterjesebb, zártabb és merevebb, mint kéne.

Én továbbra is kicsit kívülállónak érzem magam a táncházmozgalomban, mivel nem benne szocializálódtam, már felnőttként „csatlakoztam” hozzá. Én nem tapasztalom a zártságot és a merevséget, inkább azt nehezményezem, amikor valaki úgy kezd el a népi kultúrával foglalkozni, hogy közben a hagyományos értékrendből semmit nem akar magára venni. Amikor az ember nem fel akar nőni a kultúrához, hanem mindenféle alázat nélkül használni akarja puszta szórakozásra, vagy különböző homályos ambíciók érdekében. Szóval az alázat hiányát látom sokaknál problémának. De sajnos törvényszerű, hogy egy ekkora réteget megszólító közegnek meglegyenek a maga árnyoldalai. Mindazonáltal örülök, hogy ezek ellenére is egyre többen csatlakoznak, ismerkednek meg a népzenével, néptánccal, és jó lenne, ha a társadalomnak még ennél is szélesebb része számára mutatna túl a népzene a Tavaszi szél vizet áraszton.

Ahogy már említetted, jelenleg a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemre jársz, küldetésed lett a népzene, annak továbbörökítése. Van igény a dudatanulásra a mai fiatalság körében?

Ahol tudnak róla, hogy létezik ilyen hangszer, vagy netalán még hallottak is olyat, aki jól játszott rajta, ott szerintem megjelenik az igény. De ez a legtöbb esetben nem áll fenn. Gitározni, zongorázni, hegedülni azért tanulnak annyian, mert sokan ismerik őket, a kedvenc zenéik is ezeken szólalnak meg. Jelenleg kevesen vagyunk dudások, pedig valaha minden lakodalom és zenés összejövetel ettől a zenétől volt hangos, a pásztorok a legutóbbi időkig ezt fújták a mezőn. De egyáltalán nem látom reménytelennek a helyzetet, mert több nagyon tehetséges 18 év alatti dudást ismerek, illetve nekem is van 8 általános iskolás tanítványom.

2018-ban néhány társaddal megalapítottátok az Ifjú Pásztorzenészek Szövetségét, leginkább a Dunántúli pásztorzene megőrzése céljából. Mesélnél rólatok, a tevékenységetekről?

A táncházas közeg jelenleg nagyon Erdély- és vonószenecentrikus, a Dunántúllal és a fúvós hangszerekkel kevesen foglalkoznak, pedig rengeteg kincset rejtenek. Mivel valamennyien Dunántúlról származunk, furulyán és/vagy dudán játszunk, ezért kezdtünk bele a dunántúli népzene és pásztorkultúra kutatásába. A bakonyi betyárokról mindenki hallott már, de ha egy bakonyi népdalt kéne elénekelni, sokan bajban lennének. Ezért mi az itteni zenék életben tartását és szélesebb közönség előtti megismertetését tűztük ki célul.

A mai Kárpát-medencében egyre inkább elveszőben van a pásztorok kultúrája, egyre kevesebben ismerik ezt az életformát. Szerinted a mai világhoz, a mai kultúrához milyen tudással tudna hozzájárulni a pásztor-lét és annak elvei?

Környezetvédelmi és ökológiai szempontból nagyon fontos lenne a pásztorok tudását átörökíteni a következő nemzedék számára. Fontos, hogy a mezőkön állatok legeljenek, mert ez tartja fenn legjobban a biodiverzitást, és azt a tájat, ami annyira üdítően hat az emberi lélekre. Számos oka van annak, hogy miért kevés ma a pásztor, de talán a két legfontosabb ok a háztáji állattartás hiánya, és hogy nincs már megfelelő emberanyag, mert szinte senki nem vállalja ezt a nagy szívósságot igénylő, magányos munkát. Viszont a szívósság, a bátorság és a nyugodt szemlélődő életforma olyan értékek, melyek a mai stresszes városi közegben élő ember életét is gazdagíthatják.

Népzenei berkeken belül már szinte klisé, hogy „az utolsó órában vagyunk”. Egyre kevesebb adatközlő van már életben. Te milyen módot látsz a dudazene és a hazai népi kultúra továbbéltetésére?

Sőt, magyar adatközlő dudás már nincs is életben. Pál Pista bácsi volt az utolsó olyan dudás, aki a dudálást hagyományos módon, nagyapjától tanulta és a XX. század első felében még szolgálta vele a lakóhelye táncmulatságait. Ő 2015-ben távozott közülünk. Gadányi Pali bácsi még ma is él, viszont ő horvát és a Dráva menti horvátoknak zenélt a náluk elterjedt dudafajtán, de a dudát egészségi állapota miatt már ő sem tudja megszólaltatni. Szerencsére népzenegyűjtők jóvoltából továbbra is van mihez nyúlni, rengeteg archív felvétel és kottalejegyzés áll a rendelkezésünkre, amiből tanulhatunk és taníthatunk. Szerintem el kell juttatni a zenét annyi emberhez, amennyihez lehet, és igényes módon. Sajnos vannak páran, akik mindenhol a „falura jó lesz…” mentalitással fognak neki a zenélésnek, de ezzel csak ártanak, mert aki hallja őket, el fogja könyvelni a dudazenét rossznak. Ez ellen annyit tehetünk, hogy megtanulunk jól (!!!) játszani, és zenélünk, illetve keressük a dudazene számára az újabb lehetőségeket.

A mai vírushelyzetben a népzenészek, néptáncosok szokásos életvitele is megváltozott. Te mihez tudsz kezdeni ezekben az időkben?

Mivel a Zeneakadémián továbbra is folyik az oktatás, így tanulok, illetve rengeteget gyakorlok. Visszatértem a rendszeres edzéshez és olvasáshoz is.

Tudom, hogy nehéz most előre tervezni, de hova tovább? Mik a terveid a jövőre nézve?

Dudálni fogok :) Annyira beleásom magam a dudazenébe, amennyire csak lehet, és keresem a hagyományőrzésen túlmutató értékteremtő lehetőségeket a zenében. Folytatni fogom a tanítást is és egyszer, szándékaim szerint, megtanulom a dudakészítést is.

Kérdezett: eNVé

 Fotók: Majnik Zsolt, Lumidance