Bár (zenei) filmes munkássága jóval korábbra visszanyúlik, ám a Tündérvesében basszusgitárosként is tevékenykedő Szombath Máté immáron 5 éve a Cineast berkein belül rendez és készít klipeket. Olyan bandákkal és előadókkal dolgozott már együtt, mint a Trillion, az Ék, Apey, a Bull Ball, a Magidom, az Ozone Mama, a Lazarvs, a Platon Karataev, a Törzs vagy például a Szabó Benedek és a Galaxisok. Alábbi nagyinterjúnkban eddigi pályáját is átöleltük és kicsit a jövő felé is kitekintettünk:
Mik voltak a fő filmes impulzusaid, amelyek végig meghatározónak számítottak az eddigi pályafutásod során?
Gyerekként nagyon foglalkoztatott az összes bábfilm vagy bábokkal is dolgozó fikciós film, illetve az összes praktikus filmtrükk (nem CGI). Már egy Mazsola és Tádéban sem a sztori kötött le, hanem hogy vajon hogyan volt kialakítva a díszlet, hogy volt az egész megvalósítva. Későbbiekben leginkább azok a filmek voltak rám nagy hatással, amiknek közvetve vagy közvetlenül része a (főleg undergound) zenei élet, mint például a Trainspotting. Örök visszatérő még nálam a Mechanikus Narancs, ami szintén nagy hatással volt a punk közegre. Valahogy ezek a filmek mind köthetőek a coming of age vonalhoz, ami szerintem egyértelmű összefüggésben van a zene magasztalásával, a huszonévesek is inkább a zenei ízlésükkel fejezik ki magukat, ez az, amivel mindenki tud azonosulni, nem véletlenül a fesztiválok minden nyár főattrakciói.
Mely klipek voltak rád olyan hatással, amik miatt a zenei videózás felé is elindultál?
Én abban a korszakban nőttem fel, amikor egy-egy klipnek megvolt az a pátosza, hogy véletlen elkaptad valamelyik zenei TV csatornán és, ha sikerült látnod, annál teljesebb képed volt az adott előadóról és menőbbnek érezted magad, hogy te már láttad, neadjisten felvetted a klipválogatás VHS kazidra. Például 2001 környékén, amikor mindenki kezdett Eminem-es póló helyett Linkin Park-os pólót hordani és tök izgalmas volt arról csámcsogni az uzsiszünetben, hogy ki látta mondjuk a One Step Closer klipjének mindkét verzióját, vagy amikor kijött a Meteora lemez és elkaptad a Somewhere I Belong vagy a Faint klipjét, olyasfajta élményben lehetett részed, amit szerintem ma már nem igazán lehet átélni.
Volt például a Music Box nevű kábeltévé csatorna, ahol SMS-el lehetett kérni klipeket, hogy rotációba tegyék. Többek közt én is elherdáltam pár SMS-t, de volt üresjárat is a csatornán, amikor állandóan a Korn – Make Me Bad klipjét tették be. Az akkori korszellemmel ellentétben nem éreztem túljátszottnak a fekete raszta hajak mögött, állatias, beteg tekinteteket, ahogy Adidas melegítőkbe, overállba, vagy skótszoknyába bugyolálva derékból hajolgattak egy tökéletes Hollywoodi látványvilágban. A vizuális élménynek köszönhetően elkezdtem meghallani az utánozhatatlan, zengő gitárhangzást, és Jonathan Davis énekhangját, ami onnantól kezdve évekig megpecsételte a Korn fanatizmusomat. Az összes klipjüket és koncertfelvételüket igyekeztem beszerezni eredeti DVD-ken, albumok extra lemezeként vagy direkt ezért megvenni a Tomb Raider 2 filmet (why?), mert az extrákon ott van a Did My Time klipje. Mi sem bizonyítja jobban, hogy egy zenekar vagy előadó teljes világához mennyire szervesen hozzátartozik az, hogy milyen kép alakul ki róluk és korszakaikról a rajongók fejében. Lényegében emiatt is írtam a záródolgozatomat a videóklip-történetről és műfaji kategorizálásáról. Annak a kutatómunkának az egésze van ma is hatással rám.
Hogyan emlékszel vissza a korai szárnybontogatásaidra?
Az elején ez abszolút komolytalan volt, a haverokkal való poénjaink „megfilmesítéséről” szólt az egész, ami csak mélyebbre rántott a készítés örömében és persze a közönség reakciói is eufóriával töltöttek el. Érthetetlen módon a MEGA TV címen futó kereskedelmi TV műsorokat parodizáló sorozatunk, egészen széles rajongótábort szedett össze, ami nem csak a saját haverjainkból állt. Vicces, talán még pár évvel ezelőtt is futottak be olyan kérések, hogy folytassuk. Volt ebben Pimp My Ride paródia, nyilván teleshop reklámok is, híradó, valóságshow, gameplay műsor, szuperhős teleregény is. Ezt egy hat fős baráti társasággal csináltuk, ahol mindenki író, rendező, operatőr és szereplő is volt. Nyilván a 17-18 éves korunk humora mai szemmel nem a legkikristályosodottabb fázisában volt, nem véletlen, hogy ezek nem elérhetőek ma már. Mindenesetre a vizuális humorforrás hangsúlyozva volt és megtanultunk képpel megfogalmazni víziókat. Aztán eljött az ideje, hogy egyetemen kéne tanulni ezt, rákényszerültünk, hogy komolyra vegyük a figurát. Készítettem pár komoly(kodó), magvas gondolattal átitatott kisfilmet, amik szimplán csak kínosak lettek.
Tehát nemcsak autodidakta módon sajátítottad el ezt a műfajt, hanem tanulmányokat is folytattál. Mely filmes sulikat, tanfolyamokat végezted el?
Pár próbálkozást követően sem vettek fel egyik művészeti egyetemre sem, viszont egy év szinkronhang felvétel és vágás után borzasztóan hiányzott a korosztályom és a közösségi alkotás öröme. Elmentem egy Szent György nevű OKJ-s médiasuliba, ahol a pontos végzettségem televízióműsor gyártó szakasszisztens lett, de a valóságban filmezni és TV-zni tanultunk két filmrendezőtől (Lóth Balázs és Schwechtje Mihály) és sok más remek szakembertől. Ez a két év remek szakmai alapot nyújtott, nagyon különleges, ambiciózus emberek gyűltek össze az osztályunkban, rengeteget tanultunk egymástól. Később tanárként tértem ide vissza és már három éve mozgókép gyakorlatot tanítok az animációs osztályoknak.
Párhuzamosan ezzel, totálisan kiábrándultam a felvételizésekből és el is engedtem ezt, mert időközben foglalkoztatott szabadúszóként űztem a szakmát, nem maradt hangulatom 3-5 évig kivonni magam a forgalomból. Viszont az olyan kurzusoknak, mint a MOME Open-en a Music Video 1.0, amin tavaly vettem részt, mai napig örülök. Remek élmény volt újra igazi tanárok szavait inni, közösségi szinten összedolgozni, agyalni.
Mi volt az első olyan rendezésed, munkád, amikor tényleg tudatosodott benned, hogy ez már nemcsak egy hobbi?
2011 tavasza volt az az időszak, amikor egymás után három kisfilmet (Szirén, Kopasz Csirke, Sétálómagnó) is készítettünk, javarészt tanulmányi- és vizsgafilm jelleggel. Imádtam és nagyon hiányzik. Ezek előtt készítettem el, saját felajánlásból életem első videóklipjét az akkori csajomék punk-rock zenekarának. Mindezekre figyelt fel a Fekete Teve zenekar, akik - főleg a látott kisfilmek hatására - megbíztak egy négy hónapon át tartó, négy epizódos, folytatásos sztori alapú klipsorozattal. Mai napig nem értem hogyan sikerültek ilyen jól, de megcsináltuk úgy, hogy havonta új, pontos forgatókönyvet kellett írni, előkészíteni, leforgatni, megvágni, kijönni vele, mindezt suli mellett. Azt hiszem innen kezdve merem magam kliprendezőnek nevezni.
2015-ben társaiddal megalapítottátok a Cineast-ot, de addigra már számos munkán túl voltatok. Mesélj nekünk a 2015 előtti időszakról!
2009-től a munkáim javarésze Skyward Pictures alatt futottak. Ez alatt születtek meg a korábban említett kisjátékfilmek, illetve még azoknál is korábbi kisfilmek, egy-két promó film, a Fekete Teve klipek, illetve néhány, azóta már alig létező vagy totálisan megszűnt zenekar/előadó videóklipjei vagy koncertfilmjei, mint pl.: The Somersault Boy, Pygmalion, The Adolescens, Neverending, Flowtás, Gouranga – Nirvana tribute. Majd két másik hasonló cipőben járó filmes barátommal úgy döntöttük, egyesüljenek a csenevész erőink.
2015-ben a Feketerigóval indult el az említett Cineast. Bizonyára komoly és embert próbáló munka volt akkor számotokra ez a bő 1 órás film.
Erről győződjön meg a nézőközönség a filmhez készített werkfilm sorozatunkból, de ennél jobb és tanulságosabb élményt nem is kívánhatnék ambiciózus filmalkotó fiataloknak. Bármilyen nehéz is volt szinte pénz nélkül, csak baráti-családi szívességekből és szimpla szakmai elkötelezettségből filmet készíteni, de életem egyik legszebb időszaka volt.
A Feketerigóban kiemelt jelentőségű a-, már korábban is említett underground zene. Miért pont erről a miliőről szerettetek volna filmet készíteni?
Egyszerűen ez szolgálta legjobban a sztori keretét. Na meg amit korábban említettem, coming of age és zenei világ párhuzam szempontjából egy kihagyhatatlan ziccernek éreztem. Én magam is zenerajongó voltam, és ahogy egyre inkább több zenész ismerősöm lett, közelinek is éreztem a témát. Mai szemmel elég naiv rálátással közelítettem meg a szcénát, még ha voltak valóban megtörtént esetek is adaptálva.
Azóta egyébként nem gondolkodtatok akár más témát körüljáró, újabb játékfilmen?
Őszintén szólva azóta egyetlen kisjátékfilm forgatókönyvet írtam, amire nem kaptam támogatást sehonnan, de már elengedtem, mert abból is kinőttem, azt hiszem. Az időm javarészét felemésztette azóta, hogy mindig egy éppen aktuális klipen, projekten kellett dolgoznunk. Perpillanat egy non-profit websorozatot tervezek egy már létező, de kiaknázatlan és elég kíméletlen tematikára, de erről nem merek többet elárulni…
Visszatérve a filmezéshez; mesélj nekünk egy kicsit a Cineast csapatáról!
Azért szeretem mostanság kollektívaként hívni csapat vagy stáb helyett, mert inkább ez egy olyasfajta szövetség pár filmes barát közt, akiknek vannak külön-külön rendezői megbízásaik, de végeredményben egy közös polcon tudjuk mutogatni azokat, ugyanazzal a brand-del ellátva. Szóval még, ha az esetek többségében együtt is forgatunk (Salvatore) Giulianoval, ez inkább mindig projekt függő, hogy mekkora stáb szükséges és, hogy az pontosan kikből áll. Mostanában több alkalommal is ráutaztam arra, hogy legyenek vendégrendezéseink is és olyan projektek jelenjenek meg a Cineast emblémája alatt, ahol az adott rendezőnek operatőri és utómunka szolgálatokat nyújtunk. Így mutattuk be a közelmúltban pl.: Tóth Olivér Márk: The Anahit – lonely klipjét, Dobos Emőke: Platon Karataev – Wolf Throats klipjét és nemsokára érkezik Pinczés Réka: Man + Machine rave-techno videóklipje, ami elég meredek lesz.
A zenei videók mellett jó néhányszor készítettetek reklámfilmeket is. Mennyire más hozzáállást kíván az utóbbi műfaj?
Klipeknél sikerült elérnem, hogy rám merjék bízni teljes mértékben a koncept gyártást is. Fontos is, hogy egy kliprendezőnek erre legyen kompetenciája. Reklámfilmeknél szinte mindig kész forgatókönyveket valósít meg a rendező, amennyire lehet, a saját szájízére formálja, de még úgy, hogy a megrendelő vagy az ügynökség ne érezze kirekesztve magát az irányításból. Sokkal több a formalitási kör, az oda-vissza egyeztetés, részletkérdésekben is, ami klipeknél sokszor szinte improvizatívan történik. Ezt a fajta kihívást is szeretem, főleg, ha ilyen körülmények közt is sikerre tudom vinni az elképzeléseimet. A klipezés nyújtotta formai szabadság viszont elég jó terep. Sokszor emlegetem, hogy gyakorlatilag az is videóklip lehet, ha egy fehér és egy fekete frame váltakozik tempóra, ha rá van írva, hogy official video. Egy biztos, sokkal profibb körülményeket lehet összerántani a reklámfilmekre az esetek többségében, mert nem kiadórendszer nélküli, NKA támogatásból és zenekari bevételből gazdálkodó zenészek rakják össze a büdzsét.
Fő profilotok mégiscsak a klippek készítése, ki is emelnék közülük néhánya. Többször dolgoztatok a Trillion-nal, rám például nagy hatást gyakorolt a The Chain videója és, ha jól tudom, ez a te életedben is kiemelt jelentőségű mű.
A Trillionnal való első közös munkának köszönhető jelenleg majdnem minden 2017 utáni rendezésem. De leginkább annak, hogy ‘16-ban volt egy alkotói megrekedésem a sok korábbi csalódás és be nem tartott ígéret miatt és azt éreztem, nem jutok előre kliprendezőként és mindenkinek a jófej, low-budget debütklip gyártója vagyok. Nem akartam tovább a csodára várni, hogy hátha rám bukkannak az akkori portfolióm alapján olyan előadók, akiknek tényleg szívem szerint dolgoztam volna. Fordítottam a stratégián és megkerestem a kedvenc magyar bandámat egy kész klip forgatókönyvvel. A Worktoy klipje sajnos sosem készült el, nem kaptunk rá támogatást, de a srácoknak annyira bejött, hogy helyette elkészült a Crumble Me. Ezután éreztem először azt, hogy végre helyben vagyok és olyanokkal dolgozok, akikkel tényleg akartam és elkezdtek név szerint is hivatkozni rám, mint kliprendező.
A The Chain több szempontból is speciális mű. Azok közé tartozik, ahol én kerestem meg a zenekart, hogy erre a számra ez a kész koncepcióm (ilyen volt pl.: az Ék – Mountains II. is), ráadásul ez a Music Video 1.0-ás vizsgaklipem volt. Hasonlóan a Feketerigóhoz ön-producerált szerelemprojekt volt, szívességekkel megfűszerezve, de egy teljesen szerzői alkotást tudtam életre kelteni. Olyan dolgot hallottam meg abban a dalban már az első pillanattól kezdve, ami nagyon mély, személyes érzéseket hozott felszínre, amik mások számára is átélhetőek. A zenekar is imádta a klipet, meg aztán a Magyar Klipszemle is díjazta.
Ha jól emlékszem vissza, a korábban említett Feketerigót követően nem sokkal kerültél be a filmben is szereplő Tündérvesébe is. Kétszer is rendeztél már magatoknak klipet; mennyire nehéz úgy dolgozni, hogy közben te is szerepelsz a videóban?
Igen, a 2016-os Fishing on Orfűn sikerült életemben először debütálni, mint „zenész”, bár én inkább úgy fogalmaznék, hogy egy ember egy basszusgitárral a nyakában. Számomra az bizonyosodott be, hogy saját bandának a legnehezebb rendezni és nem is a felvétel nehézségei miatt, hanem a saját magadról alkotott koncept gyártása házon belül elég idegörlő, de ez lehet csak nálunk egyedi eset. Mindkétszer image klipet forgattunk, ahol annyi történt, hogy minden tag végigjátszott egy-egy beállítást és minden körben magamat hagytam utoljára. Addigra minden intelmemet megsúgtam Giulianonak, aki operálta a kamerát. A négyes közös beállításokban szintén utolsó pillanatban beugrottam a kijelölt helyemre, miután lemeóztam mindent, onnantól kezdve Giuliano értékítéletére hagyatkoztam, na meg a visszanézésre.
A végeredmény mindkétszer kurtább lett az eredeti elképzelésnél, ami végeredményben jót tett. Ez az Altatónál egy teljesen kivágott szekvenciát jelentett, ez egy 8 perces klipnél elég gyilkos döntés az utómunka során. Az Arkadaşlarımla-nál meg konkrétan sztornóztunk plusz egy forgatási napot, ami eredetileg egy plusz keretet adott volna még az egésznek, de a többségi demokrácia úgy döntött, hogy ez így is bőven elegendő. Mivel nem egy független megbízott rendező vagyok, így sokkal többet kell küzdenem olyan jogaimért, ami máshol inkább elvárt rendezői autoritás. Összességében bármilyen körülményes szokott lenni végül egy szép gyermek születik, akit mindenki szeret.
Biztosan komoly élmény lehetett nektek az Aggteleki cseppkőbarlang kiváló akusztikájú nagytermében a Törzs videóját elkészíteni. Nemrég volt egy éve, hogy ott forgattatok.
Ebben az egészben inkább a Törzs zenekar kivételes hozzáállása és igényessége volt a legnagyobb élmény, ami szinte egyáltalán nem megszokott itthon, plusz ők abszolút ismeretlenül, referencia alapján bíztak meg egy ekkora feladattal, amilyenre egyébként évek óta áhítoztam (Alapmű a Pink Floyd – Live At Pompeii). Na meg igen, életem első öt kamerás projektjét megrendezni egy ilyen speciális környezetben több, mint tökéletes élmény volt, ahol olyan zenei producer mellett voltam a másik legfontosabb ember, mint Ligeti Gyuri. Nagyon hosszúra nyúlt session volt, de remek emberek gyűltek össze, az utolsó pillanatig mindenki a legnagyobb alázattal végezte a munkáját vagy szebben fogalmazva a csodát.
Egyébként hol volt a legjobb élmény dolgozni, melyik volt a legkörülményesebb forgatásod és melyik volt a leghosszabb?
Talán a legjobb élmény a szlovén kiruccanás volt az Ék-kel a Júlia-Alpokba, de vetekszik a vitorlás forgatással a The Chain-hez, ami nekem egy igen szívmelengető terep volt. A legkörülményesebb talán az Ozone Mama Siren’s Callja volt. Attól a projekttől szerintem tíz évet öregedtem fél év alatt. Javarészt minden pofont megkaptam, amit egy feltörekvő kliprendező megkaphat egy hirtelen nagyobb költségvetésű munkától. Én intéztem a pályázatot, rengeteg egyeztetés, beszerzés és csetresz, megnyomorított koncepció, háromnapnyi kínkeserves forgatás elfogadhatatlan időjárásban, nulla alvás, rengeteg vezetés, a nyersanyag negyede el is veszett, a vágóval való munka sem volt flott. Bukásként éltem meg, nem is szeretem emiatt annyira.
Az Apey & the Pea – Hex talán még mindig tartja a rekordot a leghosszabb forgatási nappal, 23 órát töltöttünk el a stúdióban, ráadásul előző nap még berendeztünk és elővilágítottunk. Kurv@ nagy meló volt azt a szettet megépíteni majd lebontani és ahhoz mérten a humánerőforrásunk alacsony volt.
A vírushelyzet előtt utoljára a Platon Karataev különleges anyaga, a Wide Eyes jött ki tőletek. Sokan fejtegették már a klip mondanivalóját, hallottad már a „helyes megfejtést”?
Az abszolút megfejtést nem kaptam meg, de itt tapasztaltam először, hogy milyen gyenge hatása van egy klippremiernek karantén idején. Rájöttem, hogy nagyon fontos eleme a nézői befogadásnak és a terjedésnek a szóbeszéd. Hiába van sokkal több felszabadult idejük az embereknek, de azt sem ultra-meta klipelemzésekkel akarják eltölteni, hanem covid hírekkel, operatív törzs élő adásokkal, és acsarkodó zenész/filmes interjúk olvasásával. Hozzám sem ért el szemtől-szembe kritika, ami számomra is tovább görgetné, hogy túllépjek az alkotási hangulaton. Volt két online vlog kritika, egészen kivételes eset volt, sajnos mindkettő csak a felszínt súrolta és a premier interjúból egyébként ért puskázni.
A véleményem szerint ma már sokkal inkább a gyors videók, a natúr image-klippek korszakát éljük. Neked mi a véleményed erről? A Cineast anyagai tudatosan helyezkednek szembe ezzel a tendenciával? Hiszen sok esetben a plusz mondanivalón túl a megvalósításba, a filmes technikákba is visztek egy kis különlegességet.
Sosem hajtottam sem a mennyiségre, sem a gigászi nézettségre. Az elsővel kapcsolatban az a véleményem, hogy inkább csináljunk mi is és az előadók is kevesebbszer, de iszonyat erős és emlékezetes darabokat. A másodikkal pedig az, hogy tökre nem mércéje a „jó”-nak a nézettség. Ma már önjelölt rap előadók nulla koncepciós, öt beállításos videói érnek el pillanatok alatt százezres nézettségeket. Ez valahol becsülendő is abban a közegben, hogy így működnek, cserébe nem feltétlen a magyar kliptörténet örökségének készülnek. Én szeretek az úgynevezett közönségigény fölé lőni, ez az egész Cineast-ra elmondható. Plusz szeretek belevinni mindig valami technikai kihívást is, amit még előtte nem próbáltam. Ennek talán a legékesebb példája a Trillion – Crumble Me, ahol 1000 képkockányi lipsync-re igazított valódi zoetrope animációt forgattunk. De az sem rossz, amikor végig tanulmányozod a Beastie Boys videógráfiát és a Bull Ball - Gratitude coverjére a lehető legbeastieboysosabb technikai húzásokat próbálod egyesíteni, úgy hogy még magadat is beforgatod.
Ha jól tudom a mostani szituáció miatt néhány forgatásotok egyelőre szünetel. Elárulhatsz róluk valamit?
Galambos Dorina és a Szabó Laciék Yzzo nevű formációjának forgott volna egy technikailag szintén elég izgalmas videó, 200 képkockás lassítással végig, egy klipes tekintetben szokatlan környezetben. Amúgy a dal is elég király, mert hát László elég jó zeneszerző. Perpillanat próbáljuk a körülményekhez igazítva megvalósítani még a Meristem nevű instru-progresszív metal duónak a klipjét, ami azt jelenti, hogy izgalmas külső helyszíneket kutattunk hozzá és majd hiper-izgalmasan megvágom. Már a karantén alatt keresett meg Kiss Flóra (FlorasFloras), hogy szólóprojektjéhez alkossunk együtt majd, és őszintén imádom a dalát, mert a szívemhez elég közel álló triphop megoldásokkal variál. Na meg egy elég tehetséges énekesnő, szóval egy elég menő videót akarok neki rendezni.
Mennyire vagy derűlátó a jövőt illetően? A ti szakmátokat is erőteljesen érinti a mostani válság. Hova tovább, ha a vártnál huzamosabb ideig eltart ez a borzalom?
Olyan jól sikerült magam beskatulyáznom a „klipes” állatfajba, hogy már legtöbbször félve keresnek meg más munkákkal, ez eléggé bosszantó, de valahol magamnak köszönhetem. Válság ide vagy oda, a magyar zeneiparral kapcsolatban már korábban sem voltam derűlátó, nagyon szívesen dolgoznék már külföldre is. Ezen felül is fontos lesz kicsit átcsoportosítanom az energiáimat kevésbé reprezentatív műfajokba (pl.: céges filmek, utómunkák) és jobban a megélhetési lehetőségekre fókuszálnom. Már év elején elgondolkoztam, hogy a fashion filmezésbe komolyabban belekóstolnék, mert abban látok még sok kreatív kísérletezési lehetőséget.
Mi a legnagyobb távlati terved, amit eddig még nem sikerült elérned filmesként?
Szeretném, hogy végre elkészüljön a honlapunk, aminek már van domain-je, template-je csak össze kéne végre rakni. Viccen kívül, ha ez végre megvan, én arról álmodozom, hogy majd egy nagy nemzetközi ügynökség közvetítget minket jobbnál-jobb reklámokat, klipeket rendezni a világban, Arri-ra, Kodak filmre, akármilyen anamorfikus vagy Cooke optikasorral forogva, jelenleg felfoghatatlan költségvetésekből, gyakorlatilag akármilyen látványtervvel! És majd egyszer szívesen forgatnék egy félig bábos, félig fantasy filmet szintén eszeveszett sok pénzből.
Fotók: Kiss Balázs, Fülöp Zita, Krompáczki Péter, Major Kata
Kérdezett: eNVé
Cineast elérhetőségek:
Facebook - YouTube - Instagram - Vimeo
Szombath Máté:
Feketerigó:
Tündérvese:
