10 éves a The Devil's Trade - Makó Dáviddal beszélgettünk (nagyinterjú)

By: ENVÉ 2024. nov 15.

10 év, 4 nagylemez, számos európai turné. Metal, doom-folk, Appalachia, magyar folklór. Ínséges idők, sötét fellegek, drasztikus változások, halál és születés, apai örömök, bíztató jövőkép. Vidékek idebenn és vidékek odakint. Makó Dáviddal november 7-én ültünk le beszélgetni. Az elmúlt 1,5 évéről és még rengeteg mindenről mesélt nekünk, megnyílva, kendőzetlen őszinteséggel, ahogy az vele önazonos.

Nagyinterjú a november 16-án a Három Hollóban jubileumi koncertet adó énekes-dalszerzővel.

Pár nap van már csak hátra a 10 éves jubileumi koncertedig. Hogy vagy most, milyen érzésekkel gondolsz erre az eseményre?

Most még kicsit nehéz elképzelni, egyelőre kicsit rémisztő. Jelenleg válogatom a dalokat, egy szigorúbb lajstrom után 21 dal maradt, ám szeretnék a dalok hátteréről is mesélni, így simán 3 órásra is nyúlhatna a koncert, az szerintem nem egészséges. Inkább körülbelül 1,5 órában gondolkodom. Szóval kitaláltam, hogy megszavaztatom facebookon az adott lemezek általam már megszűrt dalait.

Azért is nehéz még erre a koncertre gondolnom, mert ínséges ez az év, elég sötétre sikeredett személyesen és a zenei karrierem szempontjából is. Nem mintha ezt a kettőt nagyon el lehetne választani egymástól. Egyébként nem szeretem, nem gondolom túl jó tudatállapotnak a hétköznapokban a zenészséget, félrevezetheti az ember személyiségét. De nálam ez a szerep csak a színpadon van jelen. A számomra szokatlanul hosszú, koncertmentes időszak miatt egyébként is nagyon kikerültem az énemnek ebből a bugyrából. Ezt igyekszem a koncertre valamennyire visszaépíteni. Az elmúlt időszakban, amikor nem az aktív zenéléssel foglalkoztam, inkább a saját magam managere voltam, ami egy szokatlanul új szerep volt a számomra.

Korábbi interjúkban többször említetted, hogy mennyire félelmetes számodra, hogy minden koncert alkalmával újra ki kell tárulkoznod a közönség felé.

Igen, de nekem ezek a dolgok szoktak jól sikerülni, ezek a pillanatok adnak sokat. Ha könnyű lenne zenélni, könnyű lenne felmenni és játszani, akkor számomra annál kevesebb örömöt jelentene. De minden zenész más, sok fajta megközelítés van. Biztosan van, aki vidám és szórakozni megy fel a színpadra. Én nem. Ettől függetlenül másképpen, de jól érzem magam. Úgy kell ezt elképzelni, mint amikor valaki egy igazán súlyos, drámai előadást néz meg. Amikor nem tudsz elvonatkoztatni attól a személytől, aki előadja a darabot. Talán ettől még nehezebb egy ilyen helyzet. Nekem ilyesmi a színpadon állni.

Attól nem tartasz, hogy a korábban említett szavazás miatt kikerül a koncert repertoárból olyan nóta, amit szívesen megosztanál a történetével együtt? Vagy nem érdekel, ami számodra fontos, amúgy is el fogod játszani?

(Nevet) Gondoltam rá, hogy ezt csinálom. A karakterem megkívánná, hogy megszavaztatom a dalokat és utána leszarom, és azt játszom majd el, amit én akarok. Már most látszik, hogy van olyan dal, ami hozzám nagyon közel áll, sőt, a történetem szempontjából is eléggé fontos, ám nem érkezett rá sok voks. Persze, elfogadom ezt, de közben annyira kíváncsi lennék, hogy mi a „baj” azzal a dallal. De most tényleg szükségem van erre a segítségre, mert különben átlépné a 3 órát a koncert. Meg kell magamat erőltetnem ezzel kapcsolatban. Volt már egyébként egy 10 éves koncert Verőcén az év első felében, ami kb. 2 órásra sikerült, ott is volt egy kisebb szavazás. Emiatt voltak is olyan dalok, amiket el kellett játszanom, de nem volt hozzá kedvem, mint az All Good All Fine. Emlékszem, mondtam is magamban, hogy soha többet nem csinálok ilyet, erre most megint megszavaztatok valamit. Hát… legalább ebben legyen valami demokratikus az életünkben.

Van olyan dal, amit amiatt nem játszol el, mert már nem érzed elég jónak? Esetleg olyan, amit a témája miatt lenne megterhelő előadni?

Szerzőt nem idézek; egyszer megkérdeztek egy kortárs zenészt arról, hogy milyen érzés visszahallgatni a korai dalait, ő azt felelte, hogy ilyenkor mindig lenyűgözi a kreativitása. Hát engem általában egy lemez felvétele utáni héten is inkább elszomorít, amikor visszahallgatom a számaimat. Főleg az első lemezen vannak olyanok, amik egyszerűen már dalként nem állják meg a helyüket. Van, amitől pedig érzelmileg távolodtam el. Ilyen az említett All Good All Fine. Annak ellenére, hogy most már pont ott élhetek, amiről az a dal szól. Annyira vidámra sikeredett, hogy ma már egyszerűen nem esik jól eljátszani.

Van olyan az első lemezen, amit pedig az érzelmi töltete miatt nem szeretek eljátszani (Dear Mother While). Ez édesanyámról szól, 10 évvel ezelőtt kezdődött a betegsége, 10 évig küzdött, és tavaly október 30-án elhunyt. Dalként sem állja már meg a helyét, de fura belegondolni, hogy 10 évvel ezelőtt megírtam valakinek a halálát. Megjósoltam, ami gyakorlatilag úgy be is következett, és nem jó erre gondolni. Ez biztosan nem fog elhangozni a koncerten. Van egy olyan ötletem, hogy az aktualitása miatt új köntösbe öltöztetem ezt a számot és a készülő új albumon elhelyezem hidden trackként, de egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy ez működne, hogy akarom-e.

Egy podcastben említetted is, hogy az első album dalait felvennéd újra, más hangszereléssel.

Igen, van ilyen terv, azt a lemezt egyébként sem lehet beszerezni. Az eredeti CD verzió talán 50 példányban jelent meg, 2 évvel később a vinyl pedig talán 100-ban. Néha felbukkan egy-egy darab a discogs-on hajmeresztő árakért. Ezért jó lenne újra kiadni. Az előző kiadóm, a Season of Mist erre még rábólintott, ám onnan szerencsére eljöttem. Az új kiadómmal (Pelagic Records) pedig azt beszéltük meg, mivel jövőre teljesen új nagylemez érkezik, ezért ez az újrakiadás 2026-ra tolódik. Akkor lesz a bakelit verzió 10 éves jubileuma. A terv az, hogy ez nemcsak egy változatlan verzió lesz, ezt egyébként is csak üzleti döntésnek, sima lehúzásnak gondolnám, hanem kapcsolódni fog hozzá egy másik korong, talán kislemez formájában, amin minden feldolgozott dalban vendégeskedni fog egy-egy olyan zenész, akivel a turnék, koncertek során az elmúlt években közel sodródtunk egymáshoz. Rá is bólintottak erre a szereplésre olyanok, mint a Der Weg einer Freiheit énekes-gitáros-dalszerzője, Nikita, az Amenra énekese, Colin vagy például Jonathan Hultén.

A tavaszi, verőcei koncert előtt volt egy olyan posztod, amiben így fogalmaztál:

A TDT esetében minden lemez, minden koncert annyira pillanatnyi lenyomata az állapotomnak, hogy másnap számomra már érvénytelen. Talán a legutóbbi lemez kivétel kissé, de arra meg más miatt nem gondolok szívesen. Erről majd egyszer mesélek talán.

Szeretnél esetleg most erről mesélni?

Persze, szívesen. Az a helyzet, hogy a legutóbbi nagylemez kiadói és üzleti szempontból egy elég nagy bukta. Többek között ez is az egyik oka, hogy eljöttem a Season of Mist-től, illetve egyikünk sem gondolta úgy, hogy közös a további utunk. Nincs ebben semmi titokzatos dolog, amikor tavaly júliusban megjelent a Vidékek vannak idebenn lemez, pont akkor – bizonyos okok miatt – a kiadótól felállt, felmondott a teljes PR-részleg. Az album pedig ott maradt árván. Szerintem nagyon jól szemlélteti ezt az árvaságot, hogy az egyel korábbi, egyébként nagyon sikeresnek mondható The Call of the Iron Peak miatt a megjelenés környékén legalább 20 különböző interjút adtam zenei rádióknak, magazinoknak, webzineknek. A Vidékekkel kapcsolatban pedig talán hármat.

Ez nekem is feltűnt. Baromi erős ez a lemez és nagyon csodálkoztam azon, hogy ehhez a szinthez képest mennyire kevés hír, interjú, kritika, recenzió jelent meg róla.

Igen, ez a másik fele, kritikából is elég kevés érkezett. Annyira kevés, hogy mind meg is osztottam, vissza lehet keresni. Az Iron Peak rengeteg kritikát kapott. Az olyan szinten speciálisabb lemez volt, hogy nehéz vele mit kezdeni, repetitív, az utolsó számot leszámítva nincs benne dob, nehezebb hozzá kapcsolódni. Pont ezért furcsán találta el a kritikusokat, mégis sokkal több írás született róla. A Vidékek egyértelműen szintlépés, hangszerelésében is, és hallgatás szempontjából is könnyebb hozzá kapcsolódni. Egyébként szerintem összességében nem is lett szomorú lemez. De visszatérve, mint mondottam, üzleti szempontból egy elég nagy bukó. Én gyakorlatilag gyászolom ezt a lemezt, mert nem ezt érdemelte volna. És gyakorlatilag nincs is folytatása, a koncerten lehet majd kapni, és igyekszem majd azt is elintézni, hogy az utolsó darabok tőlem és a hazai lemezboltokból még beszerezhetők legyenek, ám vélhetően újrakiadás nem lesz belőle.

Hozzátartozik a sztorihoz, hogy nemcsak azért nem sajnálom, hogy el kellett jönnöm a kiadótól, mert gyakorlatilag cserben hagyták ezt a lemezemet, hanem egyre erősödőben van egy olyan folyamat, ami miatt nehezen tudtam volna tükörbe nézni, ha ott maradok. Már most tudok olyan zenekarokat, akik szintén ott fogják hagyni őket, amint lejár a szerződésük. Az, hogy nem bontanak szerződést, csak amiatt van, mert végtelenül aranyos emberek és nem akarnak háborúzni. Nagyon-nagyon kérdéses zenekarok kerültek a kiadóhoz. Olyanok, akiknek, ha feltennék azt a kérdést, hogy: „Szia! Te neonáci vagy?”, akkor azt válaszolnák, hogy „Nem tartozom neked magyarázattal”. Talán ezt nem kell jobban részleteznem.

Úgy gondolom, hogy amit tudtam, azt elértem a Season of Mist-nél, akit érdekelt a zeném, azokat meg tudtam szólítani ennyi idő alatt. Az új kiadómnál, a Pelagic Records-nál viszonylag kevés előadó van, érdemes megnézni a zenekarokat, eléggé fedik az én világomat.

A Doomstar Bookings-al is megszűnt az együttműködésed ebben az évben.

A sok előadó, zenekar mindig egy kritikus pont. A szakításom egyik faktora is ez volt. Amikor én odakerültem, akkor az ügynököm, a managerem életében is egy nagyon fontos előadó voltam, mert én voltam az egyetlen. Aztán az ő sikerei, kitartása és szakmai fejlődése, valamint az én fejlődésem is egyre több lehetőséget, új zenekart hozott az ő életébe. Egy idő után nemcsak szakmailag, hanem sajnos emberileg is eltávolodtunk egymástól. Nekem 2 évembe telt, hogy meghozzam ezt a döntést, onnantól, hogy először felmerült bennem. Ennek személyes okai is vannak, nehéz egy ilyen kapcsolatból kilépni, szakmailag, személyesen, érzelmileg is. De aztán eljött az a pillanat, amikor már nem volt tovább.

Ehhez az kellett, hogy az idei évem úgy dőljön be, ahogy bedőlt. 2024 első felében volt tervben 2 Európa turné is, egy sem történt meg. Mindent erre az egy lapra tettem fel, anyagilag is, az utolsó ilyen az edzőtermem bezárása volt. Így meglehetősen durván érintett ez az év. És persze azt lehet látni a social media felületeken, hogy például a Hellfest-en játszottunk, ami tényleg egy óriási dolog, ám ezen a szinten nem lehet már csak azt nézni, hogy én jól érzem-e magam. Zseniális dolog 3000-4000 ember előtt játszani. Azzal viszont kevesen vannak tisztában, hogy egy ilyen fesztiválra el is kell jutni és haza is kell jönni valahogy. Az elmúlt években sokszorosára nőttek a költségek, a gázsik viszont ezt nem követték. Azt is kevesen látják, hogy ha mondjuk nincs egy Hellfest szintű fesztivál fellépés előtt és után is útközben 2-2 koncert, ahonnan van esetleg plusz bevétel, akkor a fesztivál fellépésre kapott gázsi akár egy az egyben el tud menni az utazásra. Csak, hogy mindenki értse, ennek szervezését az ügynökségek dolga lenne jól intézni. De, amikor nem történnek meg a megfelelő intézkedések, kiutazunk és visszautazunk 15-15 órát, és hazajövök úgy, hogy nem hoztam haza egy fillért se, úgy, hogy van itthon egy újszülött gyerekem, és az ügynökömtől sem kapok erre megfelelő válaszokat, akkor nincs mit csinálni, fel kell állni és el kell köszönni egymástól.

Ez az év arra is ment el, hogy új ügynökséget keressek, ami manager nélkül nehéz. Most egy francia ügynökséggel adtunk egymásnak egy esélyt. Szimpatikus, viszonylag underground a megközelítésük és a kapcsolatunk is egy hosszú, bensőséges beszélgetéssel indult, ami ritka. Bár mindezek masszívan beárnyékolták az elmúlt évemet, most azért bizakodom.

Mivel tényleg kevés teret kapott a médiában a legutóbbi lemezed, így néhány aspektusáról és számáról mindenképp szeretnék veled beszélgetni. Tudom, hogy például rácsodálkoztál arra, hogy ahogyan anno az Iron Peak esetében, úgy ennél a lemeznél is felfedeztek az emberek tudatosnak tűnő tagoltságot. Sokszor meséltél róla, hogy a korábbi korongok ösztönösebb, tudattalanabb alkotás útján jöttek létre, ám a Vidékek vannak idebenn sokkal tudatosabb módon készült. Mit gondolsz arról, hogy ennek ellenére bele került egy ilyen tudattalan mintázat?

(Nevet) Baromi érdekes, hogy mennyire önálló életet tud élni egy lemez. Nagyon jól mutatja, hogy mennyire önálló entitásként tud létezni-, a zene különösképpen, de ezt minden őszinte önkifejezésből fakadó, a szó nemes értelmében céltalan művészeti alkotásra is értem. De véleményem szerint az ilyen típusú alkotás csúcsa a zenélés.

Amikor tökéletesen működik a dalszerzés, akkor szerintem az alkotó nem is kapitánya a hajónak, csupán kormányosa.

Nagyon messzire vezethet ez a gondolatmenet, de érdemes belegondolni abba, hogy mennyire keveset tudunk érzékelni a körülöttünk levő világból ahhoz képest, ami mondjuk mérhető belőle. De ott van az is, hogy egyes elméletek azt állítják, hogy bizonyos fejlődéslélektani határig a kisgyermekek látják a halottakat. Aztán ezek az ajtók bezárulnak. Én azt hiszem, hogy az igazán emelkedett pillanatok a zeneszerzés során olyanok, amikor ezek az ajtók résnyire kinyílnak és valami bejön rajtuk. Én nem feltétlenül érzem magamat méltónak ezekre a pillanatokra. Ez inkább áhítat-szerű, mint amikor mondjuk egy nem hívő ember belép egy templomba, és ott a misén lenyűgözi az a szavakkal nehezen leírható atmoszféra. Ilyesmi lehet egy ilyen résnyire kinyílt ablak.

Az említett tagoltságot a lemezen én egyáltalán nem szándékosan követtem el, annak ellenére, hogy az alkotó folyamat valóban összeszedettebb, átgondoltabb volt. Hozzá kell tenni, hogy amikor megírtam az albumot, az eredeti tervek szerint nem ezzel kellett volna foglalkoznom, lett volna egy turné a Monolorddal, amit az együttes lemondott. Valójában a szerződésem alapján is szükség volt már ekkor egy új lemezre. Nem sok időm volt rá, kb. 3 hónap, amibe bele kellett férjen az írás és a stúdiózás is, és úgy álltam neki, hogy nem sok ötletem, dalszövegem volt. Eddigi tapasztalataim alapján viszont ilyen helyzetekben jól működök, olyan gyorsan, jól sikerült haladnom, hogy még egy hetem maradt is a végére. Ami egyébként kellett, mert ritkán vagyok beteg, de ekkorra teljesen lebetegedtem. Kiütött az az időszak, de megérte.

Egy interjúban mesélted, hogy a Flashing Through the Lack of Light számodra a révbe érésről szól. Mit jelent ez neked és mennyire érzed közel magadat ehhez a bizonyos révhez?

Több, egymástól látszólag különálló téma kovácsolódott eggyé ebben a dalban.

Az első egy koppenhágai fény és hang tematikájú kiállítás volt, ahova a (most már) feleségemmel sikerült eljutnom. Talán ez volt a legjobb kiállítás, amin valaha voltam. Volt ott egy terem, amiben tökéletesen sötét volt. Semmilyen fény nem jutott be, nem tudtad, hogy mekkora a szoba, milyen alakú, hogy fogsz kijutni. Ha valaki volt már ilyen körülmények között, az tudja, hogy ilyenkor teljesen megszűnik, átalakul az érzékelés. Ha elég időt töltesz ennyire sötétben, akkor egy idő után színeket, jellemzően a lila különböző árnyalatait kezded el látni. Minimálisan hozzá tud szokni a sötéthez a szemed, ám mint később megtudtuk, ez egy kör alakú szoba volt, a sarkok sem tudtak kirajzolódni. Elhagyatott, pánikkeltő érzésnek kéne lennie egy ilyen helyzetnek, ezért limitált időt lehetett csak bent lenni. No, én újra visszamentem, mert rám pont ellenkezőleg hatott, végtelen nyugalom áradt szét bennem.

Ezek jellemzően olyan pillanatok, amiből nem tudni, hogy dal lesz, nem készültem erre tudatosan. Amikor a dal szövegét írtam, olvastam, akkor jöttem rá, hogy ja, tényleg, ez ebből az élményből ered. Másfelől, egy olyan élményem is benne van ebben a dalban, ami az írásakor még nem kezdődött el, de tudtam, hogy hamarosan el fog, és remélhetőleg életem végéig tart majd. Jelenleg ebben élek, a lakhelyünktől 5 perc sétára már a sűrű erdő és a Börzsöny kezdődik. Itt jelenik meg a révbe érés.

Van egy harmadik réteg is, az pedig az, hogy ez egy szerelmes dal. Azt már nem szeretném elmagyarázni, hogy a feleségem hogyan jelenik meg a szövegben, mert az olyan érzés lenne a számomra, mintha a személyi számát adnám ki (nevet).

Mindezeken túl van egy olyan sor benne, ami olyan dallamokról szól, amit nem tudok elénekelni, annyira ősinek érzem őket. Ezek is olyanok lehetnek, amikre én nem vagyok alkalmas, amik túlmutatnak rajtam, amik az említett, résnyire nyílt ajtón szűrődhetnek be. Ezek a dallamok nem tudtak még dalként megszületni, de velem vannak, bennem vannak.

Mit gondolsz, meg fognak születni egyszer?

Ha egyszer majd akarnak, akkor meg. Minden lemez egy lehetőség erre. Úgy látom, hogy minden lemez egy előrelépés, fejlődés volt az életemben. Persze minden zenész attól retteg, hogy mi van, ha már nincs több dal, amit meg tudna írni. Én most úgy érzem, hogy olyan stádiumban vagyok, amikor tudok még előre haladni, fejlődni. Egyre kevésbé aggódom ezen.

Szubjektív, de számomra a Vidékek lemez abszolút csúcspontja a Clear Like the Wind. Szívszorító, elmúlást és gyászt közvetítő nóta, legalábbis a számomra, mégis van benne egyfajta keserédesség. Tudom, hogy az a fontos, hogy a hallgatók maguk értelmezzék a dalokat, mégis, mesélnél kicsit a dal hátteréről?

Azt gondolom én is, hogy az a jó, ha a hallgatók maguk rakják össze a saját kirakósukat. Nem tudom, hogy a szerző értelmezése ehhez hozzá tesz, vagy inkább elvesz belőle.

Valaki marad, valaki elmegy. A hátrahagyott szempontjából valóban jelen van a gyász ebben a dalban. Az én szemszögemből a dal arról a folyamatról szól, amikor az emberek sokkal könnyebben döntenek a távozás, mint a maradás mellett. Ez értelmezhető úgy is, mint amikor valaki elhagy egy országot, és úgy is, mint amikor kilép egy kapcsolatból, ami látszólag nem működik. Mind a kettő réteg esetében nehéz megmondani, hogy mikor kell maradni és mikor továbbállni. Szerintem sokszor inkább a könnyebb irányba sodródnak az emberek. És miután elmentünk, nem nézünk vissza, mert az nehéz és felkavaró.

A Vidékek lemezt az Én felkelék és az Új hajnal már nem jő dalok keretezik, amikben egy moldvai csángó vallásos népéneket dolgoztál fel. Mesélnél erről is egy kicsit?

Évekig gondolkodtam azon, hogy szabad-e megcsinálnom egy ennyire vallásos népdalt. Ugyanakkor én is egy mélyen katolikus, vidéki családból származom. Az én eretnekségem szerves része ez a családi háttér, a vallásosságom is. Sokáig feszült bennem az, hogy mennyire leszek hiteles. A The Devil’s Trade keretein belül eddig a magam módján maximum okkult dolgokkal foglalkoztam, a vallás ezen oldalával viszont nem. Ebben a népdalban viszont Szűz Mária, mint karakter is megjelenik, letagadhatatlan a keresztény kultúrkör. Sokat tépelődtem, de ez valójában az én katolikusságomról is szólt. Ez az életemben folyamatos eltávolodás és visszatalálás. Nem kerülhettem volna távolabb az egyháztól, mint a 2. és 3. TDT lemez környékén. A Vidékek lemezben pedig egyfajta visszatalálás jelenik meg.

Biztosan az is közrejátszott, hogy újra ide kerültem, ebbe a faluba, ahol most élünk.

Az album többek közt arról az időszakról is szól, amikor még nem jöttem ide vissza, de fél lábbal már itt voltam. Viszont az, hogy végleg visszajöhettem, rajtam kívül álló okok miatt történhetett meg. Tudtam, hogy egyszer be fog következni, de azt nem, hogy mikor. Ez a furcsa, feszült, várakozó állapot a Liminal nótában is tetten érhető.

Érdekes, hogy a liminális terek esztétikája, filozófiája a Covid alatt pont virágkorát élte, de erről én teljesen lemaradtam, aztán később keresgéltem, hogy mivel is írható le leginkább az állapot, amiben érzem magam. Meg is állapítottam, hogy soha nem kerültem még ilyen közel egy divathullámhoz (nevet). Visszatérve az eredeti témára, most már legalább annyira tudom vállalni a hitemet, mint amennyire az eretnekségemet. Volt egy hasonló érzésem, mint a Három Árvánál, hogy ennyi csodálatos népzenész után nem blaszfémia-e ez a feldolgozás, de annyira kikívánkozott belőlem, hogy végül ezúttal is túllendültem ezen a szorongásomon.

Érdekes, ez a feszültség, amit felvázoltál, mert szerintem csodásan feldolgoztad ezt a népdalt, ám azáltal, hogy átírtad az utolsó sorát, nagyon erőteljesen bele került ez a vallási kettősség is, amiről beszélsz. A dalt alapvetően Mária énekli Jézusnak, s szinte rémisztő belegondolni, hogy kinek, kiknek is szólhat az utolsó sor: Új hajnal már nem jő evilágra. Neki vagy nekünk énekli ezt, vagy az egész világnak?

És ott van az a megközelítés is, hogy ez igazából egy gyönyörű altató, amit énekelhetsz a gyermekednek. Nem gondoltam bele anno, hogy megadatik, hogy ezt én is énekelhetem a kisfiamnak. Aztán volt is erre példa, főleg a megszületése utáni időszakban. Persze, az utolsó, átírt sort nem éneklem el neki.

Az Új hajnal már nem jő szám zenei alapjául a Muzsikás Együttes feldolgozása szolgált. Biztosan kérdezték már tőled, de elismert népzenészektől kaptál valaha bármilyen reakciót a népdalfeldolgozásaidra?

Nem. Mármint Muzsikás szintről nem érkezett visszajelzés. De a szó nemes értelmében hétköznapibb népzenészektől, akik egy egyszerűbb, falusi táncházban húzzák a zenét, tőlük már jött visszajelzés. És szinte kizárólag pozitív méltatások érkeztek. Persze ehhez hozzá tartozik, hogy a karakteremből adódóan nagyon ritka, hogy odajönnének és megmondanák az emberek, hogy nem tetszik neki a zeném.

Ha már a szemtől-szembeni kritikánál tartunk, van például a németországi rajongó-típus – ezt nem én találtam ki – aki olyan, hogy odajön, kedvesen megdicséri a zenédet, de ezzel egyidőben egy jó gyomros kritikát is megfogalmaz, ami az ő igazságához hozzá tartozik. Vicces szituk tudnak ebből kialakulni. De azt hiszem, a legviccesebbet egy román úriember követte el. Norvégiában voltunk, az Alcest-el közös turnén. Koncert után odajött a merch-pulthoz, nagyon ittas volt, miközben dumált a többiekhez, folyamatosan locsolta a sörét a pultra. Annyira ittas volt, hogy nem vette észre, hogy a frissen vásárolt Alcest pólóját kivettem a hóna alól, feltöröltem vele a sörét, majd visszaadtam neki. Persze velem is akart beszélni, oda állt elém és elkezdte mondani nekem: „Én román vagyok, a felmenőim a te felmenőidnek voltak a rabszolgái.” Az állapota és a téma miatt felkészültem a legrosszabbra. Végül úgy fejezte be, hogy: „Te vagy az egyetlen magyar, akit szeretek.” Majd kidobták a biztonságiak az állapota miatt.

<a href="https://thedevilstrade.bandcamp.com/album/vid-kek-vannak-idebenn">Vidékek Vannak Idebenn by The Devil's trade</a>

(Nevetünk) Neked azért bőven lehetnek ilyen sztorijaid. Eszembe jutott az, amit már többször meséltél interjúkban, amikor egy görögországi koncerten egy helyi újságíró jobboldalinak akart beállítani téged.

Ja, az eléggé traumatikus élmény volt. Konkrétan lenácizott. Nem állhatott volna távolabb a valóságtól.

Kicsit más, de mégis ide kapcsolódik; szerencsére egyre kevésbé tapasztalom ezt, de néhány éve még bőven benne volt a levegőben az az általánosítás, hogy aki népzenél, népdalokat énekel, néptáncolt, benne van ebben a szcénában, az biztosan jobboldali. Neked mi a véleményed erről, hogyan látod ezt?

Ez elkerülhetetlen, mégiscsak egy náció tradícióiról van szó, amit a balliberális oldal általában kevésbé szeret életben tartani, mint a jobb- vagy a szélsőjobb. Az is kérdéses persze, hogy milyen minőségben nyúl a szélsőjobb ezekhez a dolgokhoz. De összességében én egyre kevésbé látom ezt a problémát, de nem tudom, hogy azért van-e mert egyre kevésbé foglalkoztat ez és egyre kevésbé találkozom ezzel személyesen. Ha esetleg néha, véletlen belehallgatok egy-egy műsorba, még mindig fel-feltűnik, hogy egyes baloldal felé tolódó véleményvezérek nem értenek a témához, néha egészen hajmeresztő sületlenségeket tudnak állítani a magyar folklórról. Ez egyáltalán nem segíti a közelítést, a megértést. Közben meg ezzel szemben azt is látom, hogy a faluban, ahol lakunk, a korosztályomban sok a nemrég ide települt, akik ilyen zsákgatyás hippik. Náluk kérdés nélkül megfér egymás mellett a raszta haj és a népzene, az életüknek pedig szerves része a népi kultúra. Szerintem ez tényleg attól függ, hogy épp milyen közegben, városban mozog az ember. Budapesten volt olyan időszak, amikor nem vettem fel a veretes övemet, holott egy gyönyörű népi kézműves munka, de nem akartam beleengedni magamat abba a helyzetbe, amikor az alkatom, a Martens bakancsom, a kopasz fejem és a veretes övem határozza meg azt, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Most viszont már ez egyáltalán nem érdekel.

Visszatérve kicsit a korábbiakra; sok minden negatívumot meséltél az elmúlt bő egy évedből, összegyűltek fölötted a sötét felhők. A túloldalon viszont ott van az, hogy vidékre költöztél, megszületett a kisfiadat, azt az életet és ott éled, ahogy és ahol szeretted volna. Azért mindezeket feldolgozni és a helyén kezelni mentálisan is kemény munka lehetett.

Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy ezt az időszakot feldolgoztam. Ott kezdődött, hogy elmentem az Alcest turnéra, amit úgy csináltam végig, hogy édesanyám bármelyik pillanatban meghalhat. Viszont édesanyám nem engedte, hogy itthon maradjak. Amikor hazaértem a turnéról, utána távozott el, és én ott voltam vele. Három hétre rá megszületett a kisfiam. Az újszülött gondozása közben azért szerintem sokszor robotpilóta-állapotban van az ember, ilyenkor nem feltétlen van rá idő, hogy analizáld önmagad, nem engedheted meg, hogy szétessél. Hónapokkal később döbbentem rá, hogy nem volt lehetőségem és időm gyászolni. Ez hosszú távon nem egészséges. Korábban volt egy hosszabb terápiás időszakom, ami tényleg nagyon sikeresnek mondható. Ha jelenleg nem lennék munkanélküli zenész, biztosan ez lenne az első, amire újra pénzt áldoznék. Még előttem áll, hogy ebbe a történetbe a terápiás munkát is bele tegyem.

Tényleg nagy segítségemre van a kisfiam, aki egy áldás. Volt elképzelésem az apaságról, de még annál is jobb, mint amilyennek hittem. Ez megszépíti és segít átvészelni ezt a karrierem szempontjából nehezebb időszakot. Aminek lassan vége, legalábbis úgy látom. 2025. novemberében jön az új lemez, a kiadóm se fogja engedni, hogy ne koncertezzek. Tavaszra már van lekötve egy német fesztivál, és még pár koncert, ahol a Der Weg einer Freiheittal lépünk föl. Van egy közös dalunk, amit ilyenkor elő szoktunk adni. Érlelődik pár közös buli egy nagyon kedves, nagyon király skót zenekarral, az a nevük, hogy Healthyliving, mindenkinek ajánlom őket.

Ha már említetted a jövő évi új nagylemezt; mennyivel másabb az alkotási folyamat most, a megváltozott körülményeid miatt?

Egyelőre még a folyamat elején járok, még írom a dalokat, márciusra van tervben a stúdiózás. Amikor van egy 1 éves kisfiad, akkor nem te vagy a főnök, nem tudsz mindent akkor csinálni, amikor akarsz. Amikor pár hete rádöbbentem, hogy lassan itt az új lemez ideje, azt hittem, hogy nincs semmim. Éppen nyaraltunk és az egyik délutánt, miután elaludt a gyerek, arra szántam, hogy átnéztem a telefonomban a felvett hanganyagokat és kb. 3 lemeznyi alapot, ötletet találtam. Ezek persze csak ilyen kezdetleges dolgok. Ezekből kihámoztam azokat, amiket használhatónak találok. Egyelőre akusztikus gitáron írom a dalokat, nagyon fontos, hogy így is működjenek. Most is eléggé tudatos az alkotás, pre-production folyamatok nekem korábban nem voltak soha, nem terveztem meg így még egy lemezt, mint ezt az elkövetkezőt. Most rá vagyok kényszerítve, hogy úgy írjak, hogy igazából nem zenélek, mert amikor a kisfiam alszik, akkor nem kelthetem fel, amikor nem alszik, akkor meg odajön és ő akar gitározni. Amíg a stúdióm nem készül el a padláson, addig egy jegyzetfüzettel írom a lemezt. Nagyon izgalmas és érdekes élmény.

Várható, hogy a Három Hollóban, a 10 éves koncerten játszol majd a készülő új lemezről dalt?

Fején találtad a szöget, egy számot el fogok játszani, aminek, ha a munkacímét átfordítom magyarra, annyit tesz, hogy Az utolsó és az első lélegzet közti tér.

Nagyon köszönöm a beszélgetést, találkozunk november 16-án, szombaton a jubileumi koncerten!

Én is köszönöm, nagyon jól éreztem magam!