Kritika: Nightwish - Human. :II: Nature. (2020)

By: ENVÉ 2020. máj 22.

Album: Human. :||: Nature.

Előadó: Nightwish

Megjelenés ideje: 2020. április 10.

Kiadó: Nuclear Blast

Származási hely: Finnország

Tracklist:

1. CD:

1. Music

2. Noise

3. Shoemaker

4. Harvest

5. Pan

6. How's the Heart?

7. Procession

8. Tribal

9. Endlessness

2. CD:

All the Works of Nature Which Adorn the World:

10. Vista

11. The Blues

12. The Green

13. Moors

14. Aurorae

15. Quiet as the Snow

16. Anthropocene (benne: Hurrian Hímn to Nikkal)

17. Ad Astra

Ezúttal telt el a legtöbb idő két Nightwish album között. Persze, ha azt nézzük, hogy az Endless Forms Most Beautiful megjelenése óta kétszer is bejárták a világot, ráadásul közben kihoztak egy válogatáslemezt, két élő, videós kiadványt, kijött az első Auri album, Floor a Northward első lemezén énekelt, megjárta a holland Beste Zangers műsort, Marko kiadta első szólóalbumát, Emppu pedig letolta az utolsó turnéját a Brother Firetribe-al (remélem, semmit sem hagytam ki...), akkor ez az 5 év egyáltalán nem is olyan sok.

A nemrégiben megjelent Human. :II: Nature. egy furcsa időszak furcsa lemeze (és itt nemcsak a koronavírusosdira gondolok…), ám a bizonytalansággal szembe helyezkedve, sok más bandával ellentétben Nightwishék bevállalták, hogy nem tolják arrébb az új albumuk megjelenését. Úgy gondolom, hogy ezáltal nemcsak egy trilógia második része érkezett meg hozzánk, de egyben egy furcsa hangulatú kordokumentumot is kaptunk a kezünkbe, ami sok mindent ad és sok mindent tud segíteni a hallgatóinak.

Ez egyértelműen egy olyan album, aminek meg kell hagyni az időt, hagyni kell ülepedni. Természetesen a Human. :II: Nature.-t is nagy visszhang és megosztó hozzáállás fogadta, egyértelműen felkavarta azt a bizonyos állóvizet. És ez jó, gondoljunk csak bele; melyik Nightwish albumnak nem volt hasonló fogadtatása? Persze, lobogtathatjuk a „klasszikus” Nightwish lobogóját, dülledő mellekkel, vöröslő és lilába váltó fejekkel, de a Nightwish zenéje már a kezdetekkor sem nyerte el a „metal-társadalom” egyöntetű rajongását. Ugyanakkor újat hoztak, berobbantak, újítottak. Azóta is Nightwish maradtak és teszik ezt úgy, hogy lemezről lemezre megújulva, de legalábbis megváltozva hoznak egy igen magas színvonalat.

Nincs ez másképp a mostani albumnál sem. Ugyan érthető a metal-szcéna egy részének felháborodása; hiszen nem kaptuk meg „A Nightwish albumot”, a legjobbat, de a legrosszabbat sem - ha létezik egyáltalán ilyen. A Human… biztosan jó ideig lesz a felháborodás kereszttüzében, ugyanakkor értékesség szempontjából nem marad le elődeitől, csupán más tőlük. Nehezen emészthető, annak ellenére súlyos, hogy sokkal kevésbé metal-os, mint a korábbiak. De hát akusztikus zenekarként indultak anno… És emlékezzünk vissza az Angels Fall First-re is, melyen számos könnyedebb, akusztikus megközelítésű szám mellett ott volt például a négy részes (részben ének nélküli!), teljesen metal-mentes Lappi is.

Mindazonáltal az Endless Forms Beautiful és az azt követő monumentális turnék után, valamint az új anyag duplalemezes koncepciójának bejelentését követően fogalmam sem volt, hogy mire számítsak, így igazából nem is számítottam semmire, nem volt konkrét elvárásom. A mai közösségi média és elfajult társadalom negatívumairól és zajairól szóló Noise egyfajta Imaginaerum – Endless Forms… szerű hibridként megtévesztő volt, hiszen nem tükrözte egyértelműen az új album jellegét, zenei megközelítését. Mindazonáltal az egyik-, ha nem a legjobb klipük született meg hozzá, mely a fent említett témán túl egyszerre tükrözi a globális környezeti válságot és ezzel szemben a divatból klíma-hisztizőket, no meg a globális értékrendi válságot is. Kiváló. Markánsabb, metal-osabb megközelítése miatt egyértelműen koncert-favorit is lesz. Egyébként akad még egy-két headbang-elős nóta a lemezen, bár nem ez a fő sodor. Az említett Noise mellett ilyennek vehető a Pan, meg az a bizonyos Tribal is. Fura mód én nem hallottam ki még sokadik meghallgatásra sem a Noise-ból a Game of Thrones főcímdalának dallamait, ugyanakkor a Pan már elsőre is zavaróan Hans Zimmer-es volt. Persze, nem tagadhatja le Tuomas, hogy „milyen mesterektől tanult”, és minden hasonlóság ellenére is egy tetszetős szám a Pan. Számos dinamikai váltása és zúzós gitártémái miatt akár az egyik legprogresszívabb track-nek számíthat, a szám második felében hallható énekdallam és kórus részek elvontsága is felkavaró és nagyot tud ütni. A hallgatóság által sokat emlegetett Tribal viszont számomra az az elem volt, amit sokáig nem tudtam hova tenni. Igen, az egyik legdurvább és legkeményebb Nightwish nótának számít evör (bár azért meg lehetne említeni itt például zene és ének szempontjából is a Dark Passion Play albumos Master Passion Greed-et vagy az Endless Forms…-on levő Yours is an Empty Hope-ot). Ez tény, ugyanakkor számomra hangulatilag kilóg a többi szám közül, bár a kiabálós témák, az ősi törzsiség atmoszférájára biztosan mindenki felkapja a fejét.

A Trónok Harca enyhe hatását (ami egyébként nincs, mert Tuomas elmondása szerint nem látta a sorozatot és nem hallotta a zenéjét sem…) egyébként én hamarabb felfedeztem a Music elején található intro-ban (a fekete vári csata hangulata kúszott be a fejembe hallgatás közben). A felvezető egyébként rendkívül hangulatos, tematikus kezdése lett az egész anyagnak, főleg úgy, hogy az intro végi kórus dallamvezetéséhez hasonló elemek tűnnek fel később, a második diszket záró Ad Astra-ban. Az említett Music-ot, továbbá a Shoemaker-t én mindenféleképp kiemelném az egész kiadványból. Nagyon jól eltalált számok, a Music elejének szinte csak zongorás és vonós kíséretre épülő szövegei magával ragadóak, az erőteljes dinamikai váltás a teljes banda belépésekor pedig dermesztő. A Shoemaker pedig a legnagyobb Nightwish számok egyike lett. Kiváló felépítés, nagyszerűen eltalált hosszúság. Utóbbi a Noise-t is jellemzi, pont elég hosszúak ahhoz, hogy felkeltség az érdeklődést, hogy azt érezzük, meghallgatnánk még párszor a refrént, ugyanakkor a lezárást követően nem támad hiányérzetünk.

Eltekintenék Eugene Shoemaker életének ismertetésétől, ami a téma rendkívül lírai mivoltát adja, ugyanakkor a számot átitató egész monumentális, romantikus költőiség a szokatlan, halk és könnyed refrénekben, valamint a szám végi operás részben bontakozik ki. Floor énekére nehéz szavakat találni, hiszen ezeket a részeket Anette egyértelműen nem tudta volna elénekelni, de valószínűleg ennyire érzelemmel átitatottan még Tarja sem lenne rá képes. „Laudato Si Ad Astra”. Az a bizonyos, később is többször visszatérő Ad Astra mellett megjelenik a Laudato Si is, mely azt jelenti: „Áldott légy”. Ugyan a Shoemaker mondanivalójába talán nem illik bele teljesen, de Ferenc pápa első önálló enciklikája kapta ezt a nevet, továbbá a „Közös otthon gondozásáról” alcímet is magán viseli. Ferenc pápa ezzel az írásával emelte bele a vatikáni tanításokba a mai, modern értelembe vett környezetvédelmet is. Már két lemez óta sejlik föl az utóbbi téma és az ember környezeti hatása a Nightwish albumain is…

Ha már az énekeknél tartottunk, azt fontos megemlíteni, hogy ebben viszonylag sokat változtatott a zenekar. Itt leginkább azt érdemes említeni, hogy számos esetben alkalmazzák a három énekes (Floor, Marko, Troy) közös, többszólamú énekét. Egy-egy példaként említhető a Shoemaker refrénje, az azt követő, vele kontrasztot mutató Harvest vagy például a Troy dudajátékával indító, egyébként szívmelengető témájú How’s the Heart? lúdbőröztető zárása is. Sok vád éri a zenekart, hogy albumokon nem használják ki eléggé Floor kiváló kvalitásait, ami csak részben igaz. Úgy gondolom, hogy nem nem tudják kihasznál, hanem nem akarják, legalábbis a főnök biztosan nem, pontosabban nem úgy, ahogy azt a közönség nagy része várná. Koncerteken, dvd kiadványokon számos esetben bizonyította már Floor, hogy az egész Tejutat képes lenne leénekelni az égről, ezt mindenki tudja, albumokon ugyanakkor nem ezt az arcát mutatja meg. Ettől függetlenül igen nehéz szövegeket és nehéz dallamokat kapott ezúttal (is), így egyértelmű az a célkitűzés, hogy ne monumentális dallamokban, hanem apró, nüánsznyi érdekességekben mutassák meg, hogy mennyivel mindenre képes. Gondolhatunk itt az említett Shoemaker egészére, a Music énekes részének kezdetére, a Tribal-ra, de a Procession-re is.

Utóbbi, valamint az első lemezt záró, Marko-s Endlessness zeneileg talán kevésbé emelkednek ki, apró negatívum, hogy általuk ellaposodik, egysíkúvá válik az első album zárása, ugyanakkor ez az enyhe vontatottság egyfajta koncepció is. Legalábbis az Endless Forms… fő gondolati síkjához köthető Procession esetében biztosan. Itt nem csak az antropogén tevékenységből eredő károsítás eredménye jelenik meg, de az emberiség ebből adódó elmúlásának, pusztulásának vészjóslata is. Egyébként a How’s the Heart? mellett a Procession-ben kapjuk a legtöbb szövegbeli visszakacsintást is. Az Endlessness monumentalitása merengésbe hajthatja a fejeket, a számot záró, elhaló vonósjáték pedig egy utolsó, enyhe megrendítést eredményezhet az első album végére.

A Human. :II: Nature. második diszkje a korábbi lemez gondolatmenetét viszi tovább, csupán egy kicsit más felfogásban. Persze Tuomas vihette volna ezt-, az utazását egy szólólemezre, de azzal nem csak a mindent átszövő koncepció borult volna a szellemiséggel együtt, hanem az emberi természet természetben való természetességének közlésére való erőteljes törekvés is. A metalos és rocker szívek legtöbbjének ugyan nem kedvez a szövegmentes, színtiszta szimfonikus és klasszikus zene, ez tény, ám az értékesség ettől függetlenül adott.

Egész sokat lehet agyalni azon, hogy az egyes cd-vel szemben, avagy amellett a Da Vinci idézetből szármzó All the Works of Nature Which Adorn the World („A természet összes munkája, ami a világot ékesíti”, legalábbis talán így lehetne szépnek tűnően lefordítani) mit is akar képviselni. A különböző földi szférák elemei jelennek meg itt a számokban a litoszférától kezdve az atmoszférán túl a bioszféra nélkülözhetetlen tagjaiig? Természetes éghajlati övek között haladunk, lépünk át egyikből a másikba? Esetleg a világunk földtörténeti korain megyünk végig, a Földünk teremtésétől, avagy teremtődésétől kezdve egészen a máig és még a jövőig, a jövőnkig is? Akár még sorolhatnánk is és bármiféleképp is értelmezzük, a 8 részes dal(csokor) címe reményre, reménykedésre ad okot.

Rögtön reményt keltően a lemez elején ott van a Vista, ahonnan, amellyel rátekinthetünk Az Egész látképére, de ott van másodikként a Poszeidont is megidéző, a víz, a tenger erejét csontvelőig hatolóan megmutató The Blue is. Érdemes megfigyelni a hajók nyikorgását, ellenállását stilizáló bőgő és cselló játékot a szám első felében, a végén pedig a hullámokat felkorbácsoló kórust, azt az követő, kettős érzelmet generáló harangzúgással, parti hullámveréssel és a megnyugvást hozó sirályénekkel. A The Green alatt felszárad a víz, az eső és feléled a természet. Elmesélhetném a többit is, de jobb, ha az érdeklődők maguk fedezik fel ezeket a gondolatokat a saját érzeteikben.

Még úgy is reménykedhetünk, hogy bármelyik fent említett értelmezési lehetőségbe beleszól az Antopocén korszak (Anthropocene), tehát az ember erőteljes és kíméletlen természet formálása. Bár az Anthropocene rész felkavaróan hat (melyet a booklet képei is alátámasztanak), mégse csak a rombolás érzékelhető, hisz megjelennek benne olyan fontos, emberi, kulturális elemek, mint a tracklist-ben is feltűntetett, az első ismert zenei műként fennmaradó Nikkal-himnusz a tétel első felében, de az Anthopocene második részében Edvard Grieg öröksége is egyértelmű.

A monumentális művet az Ad Astra zárja, melyben az a fő dallam köszön vissza, mely a kettes diszk közepén szereplő Moors második felében hallható. A Moor egyébként mocsarat, lápos területet jelent... Ugye-ugye? Ezek azok a lápok, melyek rengeteg (a legtöbb?) több millió éves természeti, állati képződményt és több tízezer éves emberi maradványt és emléket megőriztek az utókor számára. És talán a legfőbb reménykedésre az adja az okot, hogy bár rögös úton, rengeteg hibát elkövetve, de van még remény az emberiség számára. Felemelkedhetünk, akár az égig is (na, de ezt ne úgy értsétek, hogy telelőjük rakétákkal a Világegyetemet…). A természetben, a természettel szervesen, együtt, összhangban élő ember göröngyös ösvényen, avagy azt követően való felemelkedése az, amit az egész Human. :II: Nature.-t záró Ad Astra megmutat nekünk.

Teljesen érhető, ha valaki nem érti, nem érzi magáénak a Nightwish 9. albumát, ezt a monumentális duplalemezt, és az is teljesen elfogadható, ha valaki inkább egy jót headbang-elne és zúzna, nem pedig leülne gondolkodni, szövegeket olvasni. A zenei megoldások trükkösek és szokatlanok, nem feltétlen hallgatóbarátak és ezúttal egy leheletnyivel kevésbé hangsúlyosabb a (rock/metal) muzsika, míg a mondanivaló erőteljesebb. A Human. :II: Nature.-t nehezen lehet felületes hallgatásra ajánlani, ahhoz túl sűrű és nehezen emészthető, befektetetett energia és idő hiányában pedig talán meg se adja magát. Ettől függetlenül nem érdemes ledegradálni, mert arra egyáltalán nem való és meg sem érdemli. Remélem, hogy idővel sokaknál beérik majd. A Nightwish újra tovább lépett, amiből eddig sosem jött ki rosszul (még az énekesnő váltások egyikénél sem!). Újra alkottak egy olyan albumot, ami ugyan határozottan Nightwish, de merőben és teljesen más, mint az eddigiek. Ez csak nem akkora baj…?