„Hatalmas energia a színpadon lenni, az emberekhez szólni, értéket adni”

„Hatalmas energia a színpadon lenni, az emberekhez szólni, értéket adni” – nagyinterjú Szlama Lacival

By: ENVÉ 2020. aug 31.

A Zeneakadémián épp a doktorit kezdő, de egyébként ott is tanító, leginkább autentikus népzenei, világ- és régizenei stílusban mozgó kobzos, citerás, énekes Szlama Lacit sokan-sokféle formációból ismerhetik. Felsorolni is nehéz lenne az összes projektet, amiben valaha részt vett. Azt azért érdemes megemlíteni, hogy mostanában olyan bandákban van jelen intenzíven, mint a Bordó Sárkány, a Pásztorhóra, a HolddalaNap vagy az ÚjGereben. Főleg ezekről az együtteseiről kérdeztük bővebben, de alábbi interjúnkban számos, eddig nem nagyon említett érdekesség mellett egy egész életút kirajzolódhat a kedves olvasó előtt.

Hogyan ismerkedtél meg anno a népzenével? Mindig is a pengetősök érdekeltek vagy esetleg próbálkoztál más hangszereken is?

11 éves koromban kezdtem apukámtól tanulva citerázni. Nővérem és ikerhúgom már óvodás koruk óta citeráztak, ám én valahogy mindig úgy voltam vele, hogy biztosan nagyon nehéz és sokáig nem mertem belevágni. Aztán apa egyszer azt mondta: „Fiam, gyere el egy próbára, nézd meg, próbáld ki, ha tetszik, akkor meg maradsz.” Úgy voltam vele, hogy miért ne, kipróbálom, aztán végül ott is ragadtam.

Akkor még csak a citera volt. Aztán később elmentem Örkénybe, a Csutorás táborba, ahol annak ellenére a középhaladó csoportba kerültem, hogy csak a C-dúr skálát és a Gólya-gólya gilicét tudtam eljátszani. Rögtön egy tolnai kanásztánccal nyitottunk, ami akkor nekem nagyon nehéz feladat volt, de rengeteget gyakoroltam egész héten, hogy majd a gálán megfelelően tudjam játszani a nótát vagy legalábbis, hogy ne tévesszek benne sokat. Végül nem is sikerült rosszul, innentől kezdve pedig ugrásszerű fejlődésnek indult a citera tudásom. Aztán 15 évesen ugyanúgy a Csutorás táborban került a kezembe a koboz egy haverom által, aki csak úgy a kezembe nyomta, hogy kísérjem le a kavalozását. Játszottunk egyet, nekem pedig annyira megtetszett az a hangzás, ahogy a koboz zenéje megrezegtetett, ahogy egyszerre több hang szólt, hogy teljesen beleszerettem. Olyannyira megtetszett, hogy egy harmadik társunkkal a következő évben zenekart is alapítottunk és Moldvába is elmentünk. Én úgy tartom, hogy, aki kobzol, az tudja a dallamot, a kíséretet és a ritmust is. Ebből adódóan valamennyire megtanultam a kaval és furulyadallamokat, egy táncházban nem jönnék zavarba, ha játszanom kellene rajtuk. Mindemellett nagyon fontosnak tartom, hogy a tánclépéseket is tudja az, aki ezt a zenét műveli. Így a teljesség igénye nélkül ezekbe is beletanultam.

Egyébként 2006-ban, amikor Moldvában jártam a somoskai faluhéten, ott még jobban beleszerettem a zenébe és abba a világba. Annyira, hogy akkor rájöttem, hogy a népzenével szeretnék foglalkozni. Akkor egy 8 osztályos, viszonylag erős gimibe jártam Dabasra, ám rájöttem, hogy én mindenféleképpen konzervatóriumban szeretnék tanulni. A nyíregyházi konziba vettek fel, az akkori tanévet már ott is kezdtem el. Itt citera főhangszeres, koboz társhangszeres lettem, de el tudtam mélyíteni a furulya tudásomat, mindezek mellé még bejött az ének és a klarinét is. Utóbbi azért, mert már akkor nagyon szerettem a régi-, valamint a balkáni zenét, ráadásul így vonószenekarokba is be tudtam csatlakozni. Később jött a Zeneakadémia, ahova nagy örömömre elsőre felvettek. Ma már inkább csökkentem a hangszerek számát, de amennyire lehetett, a klarinétot is kimaxoltam. 2013-ban a Magyar Állami Népi Együttessel voltam egy 3 hónapos amerikai turnén, majd a későbbiekben is vissza-visszajárogattam hozzájuk klarinétozni, de rá kellett jönnöm, hogy az egy nagyon gyakorlásigényes hangszer. Végül így maradtam a koboz-citera párosításnál.

Ma már hivatásként foglalkozol a zenével és a tanítással. Volt, amikor elbizonytalanodtál az ehhez vezető ösvényen, esetleg volt más út is előtted?

A dabasi gimi, ahova jártam, az egy tényleg erős suli volt, ott én erős hármas voltam, ám annak ellenére nem éreztem magamat jónak, hogy ez ott nem számított rossznak. Egyszerűen nem volt sikerélményem. Inkább ott bizonytalanodtam el, hogy jó-e nekem az a suli. Akkor ott még eléggé érdekeltek a számítógépek és a számítástechnika. Gondolkoztam is egy ilyen irányban, de végül ez elsikkadt. Hála Istennek! Egyébként 2006-ban én már 10.-es lettem volna, de a nyíregyi 5 éves konziba úgy vettek fel, ha a 0.-at kezdtem. Most már inkább azt mondom, hogy néhány évet nyertem az életemből azzal, hogy akkor ott újrakezdhettem. A korábbi gimimben megszokott szorgalmam ott folyamatos sikerélményekhez vezetett. Időközben persze voltak kisebb célok, de a nagy álom végig az volt, hogy a Zeneakadémiára felvételt nyerhessek. A Zeneakadémiás öt évem alatt pedig az vezérelt, hogy minél többet tanulhassak, ott pedig tényleg mindenkitől lehet. Igyekeztem kihasználni minden lehetőséget, amit lehetett. Például Balogh Kálmán cimbalmossal sem lehetett volna soha órám, ha nem kopogtatok be hozzá úgy, hogy: „ugyan mutasson már néhány román menetet.”. Hajtott előre a tanulási vágy, nem billentem ki soha ebből a szerepből. Persze ebben sokat segített a család, valamint az, hogy már Nyíregyháza óta voltak zenekaraim, így láttam, hogy ennek igenis van értelme. Hatalmas energia a színpadon lenni, az emberekhez szólni, értéket adni.

Elvégezted a Zeneakadémiát és már egy ideje ott is tanítasz. Hogyan jött az utóbbi lehetőség? Egyetemi éveid alatt végig célod volt, hogy egyszer majd hozzád kopogtathassanak be a diákok?

A zenéléssel mindig is két fő célom volt, ráadásul mindkettővel egész jól állok. Az egyik volt az, hogy általa bejárhassam a világot, mint koncertező ember, a másik, hogy Magyarország legmenőbb iskoláiban taníthassak. Amikor én elkezdtem tanulni, akkoriban három citeratanár volt ott, Berta Alexandra, Balogh Sándor és Bolya Mátyás, aztán egyszer csak annyian jelentkeztek citerásnak, hogy kellett még egy ember. Én épp akkor kezdtem a mastert, amikor megkérdeztek, hogy volna-e kedvem társulni a tanári gárdához. Hírtelen persze köpni-nyelni nem tudtam, hiszen terveim szerint előbb szerettem volna a világot bejárni és csak utána tanítani, ha már elég tapasztalatom összegyűlt. De hát a Zeneakadémiának nem tudtam nemet mondani, nagyon megtisztelő érzés volt, boldogan el is fogadtam. Furcsa volt az elején, hogy gyakorlatilag az évfolyamtársaimat tanítottam, de szerencsére nem volt ebből gond.

Bármelyik formációdról vagy általad játszott zenéről is beszélünk, mindig erőteljesen jelen van az improvizáció, valamint az, hogy a saját stílusodat, ízedet is beleviszed a muzsikába. Neked mi a véleményed, meddig fér bele az autentikus népzenébe a változtatás, az improvizáció? Szerinted ez a fajta kalandozás mikortól mehet a hagyományosság rovására?

Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy rengeteg fajta zenei hatás ért engem, sokféle stílusban van lehetőségem megmutatni magamat és a kobozt, a citerát. A változatosság leginkább a számos hatásból ered, itt a teljesség igénye nélkül említhetem a hagyományos népzenét, a különböző népzenei feldolgozásokat, a jazzt, a popzenét, a régizenét, a szimfonikus és klasszikus muzsikát. Ezekből eredhet egy sajátos felfogása azoknak a zenéknek, amikhez éppen nyúlok. A koboz esetében úgy gondolom, hogy jól elkülöníthető a hagyományos és a nem hagyományos játékmódom. Az autentikus zenét leginkább egy hagyományos, fém húrozású hangszeren játszom és, bár improvizálok, ez kizárólag az adatközlők játéka által megismert elemekből áll. Ha a kevésbé autentikus zenéimre gondolok, ott más húrozást alkalmazok, teltebb akkordokat játszom, más a felfogás is kicsit. Gyakorlatilag a húrozás mondja meg a játéktechnikát is. Az, hogy épp melyiket játszom az az igénytől és a közegtől függ, csak az a fontos, hogy nevén nevezzük a dolgokat, akkor szerintem semmi baj nincs, csak legyen meg mindennek a maga helye és ideje. Én egyébként soha nem voltam egy ortodox népzenei arc, nincs bajom akár a modernebb zenei irányzatok autentikus népzenével való vegyítésével sem, legalábbis, ha jól, ízléssel csinálják azt. Sokan vegyítik a stílusokat, nagy és heves viták tudnak kialakulni emiatt, de ebben én nem akarok igazán részt venni. Csinálom a saját dolgomat úgy, ahogy én szeretném, ahogy a lelkiismeretem és a tudásom engedi.

A Pásztorhórával leginkább autentikus népzenét játszotok. Tudnál mesélni nekünk kicsit a bandáról és megalakulásáról?

Az egyetem végeztével mindenki szétszéledt, így gyakorlatilag a korábbi moldvai együttesem, a Szlama-band is szertefoszlott. Aztán Bergics Andris (akivel a Bordó Sárkányban is játszok, az Anno Musica-ban is benne voltunk és talán már akkoriban is toltuk duóban) egy fröccsözés közben mondta nekem, hogy össze akar hozni egy moldvai „all-stars” zenekart, ráadásul hegedű, dob, koboz és cimbalom felállással. Utóbbin kicsit meglepődtem, persze van adat arra vonatkozólag, hogy volt a moldvai zenében is kiscimbalom, de viszonylag kevés. Ettől függetlenül a felállás hagyományosnak volt mondható. Rögtön meghívott kobzosnak, ami nagyon megtisztelő volt, ám akkoriban körülbelül 12 különböző projektben vettem részt. Persze nem nagyon akarta elfogadni, hogy nem akarok egy 13. bandát is, mert azt mondta: „Te Laci, olyan nem lehet, hogy egy kobzosnak nincsen moldvai zenekara!”

Igazat adtam neki, megpróbáltuk, megcsináltuk, megalakult a banda. Idén vagyunk egyébként 6 évesek, körülbelül 5 évig heti vagy havi rendszerességgel több helyszínen csináltunk sok underground táncházat. Pécsre is lejártunk évekig, most pedig már harmadik éve a Fonóban vagyunk kéthetente a Góbéval együtt. Már vendégzenekarokkal is együtt dolgozunk ezeken az alkalmakon, nemrégiben pedig vonós és moldvai adatközlők is jöttek hozzánk, ami nagyon nagy élmény volt. Tavaly kiadtunk egy lemezt is Soha el nem felejtelek címmel. Sokat agyaltunk a számokon, igyekeztük minél színesebbé tenni a korongot, például dudával, kobzos számmal, vendég énekessel. A lemez kapcsán volt néhány koncertünk is, aminek köszönhetően elkezdték nemcsak táncházas, hanem koncertező zenekarként is számon tartani a Pásztorhórát. Egyébként idén Egervári Matyi, a cimbalmosunk elvégezte a menedzsment képzést. Nagyon jól vizsgázott, le is szervezett nekünk csomó bulit idénre; amerikai, francia, lengyel és egy balti turnét, ebből az utóbbi még lehet, hogy megvalósul októberben… Szóval idén ugrásszerűen megnövekedett volna a koncertek száma, így maga a Pásztorhóra népszerűsége is, minden esetre ígéretet kaptunk, hogy a bulik nagy részét megcsinálhatjuk majd jövőre.

Nemcsak emiatt érzem úgy, hogy hasít (vagy fog) a Pásztorhóra… Idén pályáztunk néhány dologra, köztük egy nagyon szép projektre is, nagyon remélem, hogy ez meg fog valósulni. A Hagyományok Háza pályázatát nyertük el arra, hogy 40 darab kis videót csináljunk moldvai táncokból. Nem lesz benne beszéd, maximum feliratok, valamint a táncok és alá az adott tánczene. A részleteket még nem dolgoztuk ki teljesen, de alig várom, hogy csináljuk, hogy kész legyen, ez egy nagy mérföldkő lehet a zenekar életében. Egy archívum és oktatóanyag jöhet össze, mely akár közvetlen a moldvai táncházak előtt is jó gyorstalpaló lehet. Ezen kívül szeretnénk olyan lépéseket is megjeleníteni a videókban, amik az archív felvételeken ott szerepelnek, mégsem igazán terjedtek el, tehát ez az anyag azoknak is fog tudni újat mutatni, akik már tudják a táncokat.

Ha már ennyire szóba került Moldva, az ottani zene és az ottani táncok; 2006 után jártál ott később is? Mi ragadt meg benned ott a leginkább?

Az említett somoskai faluhétnek ugye már önmagában is nagy hatása volt. A hegedűs adatközlők közül Mandache Auréllal találkozhattam, furulyásokat is említenék persze; Legedi László István, Hodorog András és még sorolhatnám a különböző hangszereken játszókat… Jó nagy adatközlő dömping volt ott Moldvában, de hát hol máshol, ha nem ott…? Rákezdtek a színpadon, hasított minden, előttük pedig ezrek táncoltak, az egész falu, meg persze azok is, akik messzebbről érkeztek. Ez a hét nagyon meghatározó élmény volt számomra. Korábban persze nem nagyon mértem fel, hogy a népzenének, a néptáncnak és ennek a közegnek ekkora ereje van, ott világossá vált számomra. Aztán a későbbiekben, ha nem is Moldvában, de Lengyelországban lebonyolíthattam egy tíz napos turnét Mandache Auréllal és Legedi László Istvánnal, én voltam a kobzosuk. A hosszú út alatt meginterjúvoltam István bácsit, ebből csináltam életút interjúként az OKJ vizsgadolgozatomat. Egyébként adatközlőként sokat jártak ők Magyarországon, Aurél bácsi sajnos már nem él, István bácsi viszont még igen, ha erre jár, mindig szívesen beszélgetek vagy muzsikálok vele egyet.

A nyíregyházi konzival is jártunk Moldvában egyszer ötödévben, sikerült eljutnunk például Klézsébe, Pusztinára, ezen kívül jártunk Gyimesben is. Gyűjtöttünk, ahol csak tudtunk, főleg hegedűsöket, furulyásokat, kobzos akkor már nem igazán volt, sajnos. Szóval Moldvában én kétszer jártam, de itthon annál többet találkoztam adatközlőkkel. Például a sárospataki Serke táborban is, ott folyamatosan megfordulnak moldvaiak, gyimesiek, ami egy nagyon-nagy csoda!

A Bordó Sárkánnyal térjünk át kicsit más irányba is. Eddig három nagylemezetek jelent meg, a legutóbbi 2018-ban, idén pedig 10 évesek lettetek. Készültök esetleg új lemezzel vagy bármi olyan megmozdulással, ami méltóképpen megünnepelné ezt a kerek évfordulót?

Mi már korábban is ünnepeltünk volna, csak ugye sajnos nem lehetett. Lesz egy debreceni (szeptember 25., Roncsbár) és egy budapesti (október 2., Trip hajó) 10 éves születésnapi koncertünk, mindkettő nagy buli lesz, nagyon várjuk! Lemezzel is készülünk, de ez nem lesz kész a szülinapi bulikra. Decemberben szeretnénk megjelentetni, de az se baj, ha esetleg átcsúszik jövő év elejére. Egyébként folyamatosan készül, pont a legutóbbi alkotótáborunkban tettük fel a pontot az i-re; az utolsó számot is megszerkesztettük, megalkottuk, a szöveget is megírtuk hozzá. Mire ez az interjú napvilágot lát, már zajlani fognak a stúdió munkálatok. Videoklip ötletünk is van, kettőt is szeretnénk készíteni, ebből egy biztosan meg fog valósulni az Óra című dalra, az ezzel kapcsolatos forgatás – a debreceni Lovardában – és a munka is már megindult. Persze nagy probléma volt most ez a vírushelyzet mindenki számára, ám pont emiatt tudtunk rendesen felkészülni a negyedik lemezre.

Jó, hogy ez szóba jött, mert egyébként is rá akartam volna kérdezni a lemez születésére és általában a Bordó Sárkányon belüli alkotói folyamatra.

A zenekarral már a tavalyi évtől kezdve azt csináltuk, hogy minden évszakban elvonultunk egy alkotótáborba, általában egy-egy hosszú hétvégére. Ilyenkor kivonulunk az erdőbe vagy egy tanyára, általában az ország egy olyan pontjára, ahol még nem játszottunk. Ennek több oka is van, az egyik az az inspiráció, amit egy új hely tud nyújtani, a másik pedig az, hogy ilyenkor kedveskedünk egy koncerttel az ott élő embereknek, így a közönségünket is gyarapítjuk. Mindig eldugottabb helyen szoktunk megszállni, az a jó, ha nincs térerő és öten össze vagyunk zárva. Alkotási szempontból ez olyan jónak bizonyult, hogy a tavaszi időszakban – köszönhetően a kialakult helyzetnek is – több ilyen tábort is tartottunk, persze szükség is volt rájuk, mivel tartani szerettük volna az új lemezzel kapcsolatos terveinket.

A dalszerzés úgy szokott zajlani, hogy valaki hoz egy témát – ez általában a zenekarvezetőnk, Dickmann Roland –, a többiek pedig építkeznek rá, együtt kibontjuk magát a dalt. Amúgy jött már témával Kiss Ernő is (az ő témájára lesz az egyik klip is), én leginkább feldolgozásokat és ötleteket hozok. A szövegeket általában szintén Roland írja. Amúgy több dal is született abból, hogy a táborok utolsó napján összeültünk jammelni, az egészet felvettük telefonra, utána pedig több megfelelő téma kiollózásával tettük össze az adott új számot. Korábban az Avaldsnes nótánk például Norvégiában a Viking Fesztiválon úgy született, hogy napi 8-9 órát kellett császkálnunk és játszanunk a faluban, az ember ilyenkor akarva-akaratlanul is ismételni vagy improvizálni kezd. Roland dudával az utóbbit kezdte el, egy tök jó, páratlan téma volt, rögtön rámentünk a többi hangszerrel, én pedig felvettem a játékát a telefonomra, a következő próbánkon pedig elővettük, kifejtettük. Szóval nagyon vegyes nálunk az, hogy miként születik meg egy dal.

A Bordó Sárkány egy viszonylag sokat koncertező banda, rengeteg országba elvihettétek már a zenéteket, sokat láttatok, tapasztaltatok. Ma már talán jobb a helyzet itthon is, én mégis érzek még egy kis anomáliát; szerinted mi miatt lehet, hogy a régizenének, a középkori népzenének és fesztiváloknak nagyobb a közönsége és a keletje külföldön, Nyugat-Európában, mint Magyarországon?

Igen, a Bordó Sárkánnyal 10 év alatt 14 országban járhattunk, így a banda nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a zenéhez köthető egyik fő célom megvalósulhasson (nevet). Magyarországon azért egyre több ilyen jellegű fesztivál van, beszélhetünk hagyományőrző rendezvényekről, várjátékokról, történelmi fesztiválokról, ilyenekre hívnak is minket, de valóban kisebb az arányuk, mint külföldön. Ez talán azzal magyarázható, hogy a magyar népzene viszont virágkorát éli, itthon van miből, a sajátunkból táplálkozni. Persze nem szabad elfelejteni, hogy bőven lehet meríteni a hazai régizenéből is, gondoljunk csak Tinódira, Balassira. Ezzel szemben nyugaton jobban a sajátjuknak érzik a középkori zenét, például a trubadúrok, a minnesangerek stílusát, amik szintén nagyon szuperek. De érdekes például, hogy Romániába is nagyon sokat hívtak minket, náluk nagyon megy a régizenei vonal (igaz, ott érdekes módon sok esetben a metallal párosul), számos teltházas, emlékezetes koncertet adtunk már náluk. A mi esetünkben jó az is, hogy itthon más jellegű fesztiválokon is nagy közönségek előtt játszhatunk, itt említhetem például a Campust vagy a SZIN-t. Többek között emiatt is kezdtünk el afelé nyitni, hogy a mai magyar ember számára is könnyebben emészthető legyen a zenénk, persze az alap muzikális elképzelésünket megtartva.

Rengeteg fajta projektben, zenekarban vettél és veszel még most is részt, így nem is akarnám mindegyiket külön kiemelni, ám egy érdekes színfoltról mesélhetnél még nekünk, ez pedig nem más, mint a HolddalaNap. Náluk mióta vagy tag, mit kell erről a formációról tudni?

Érdekes, éppen nemrégiben beszéltük Gulyás Annával, hogy már tök rég óta, körülbelül 6 éve vagyok velük. Egyáltalán nem tűnt ennyinek, nagyon telik az idő. A HolddalaNapnak két lemeze jelent meg eddig, a másodikon már én is játszom és az alkotói folyamatokban is részt veszek, ahogy tudok. Nagyon szuper világzenészekkel játszhatok ott együtt. Ennél a bandánál több fajta vonal van; ott van a már említett világzene, ahol leginkább Gulyás Anna zenekarvezető szerzi az alapokat, nagyon jó mondanivalóval, a zenekarral pedig közösen dolgozzuk ki végül a kész nótákat. Ezekkel a saját szerzeményekkel szoktunk koncertezni, valamint Anna kedvenc vers-megzenésítéseit is előadjuk. A másik vonal pedig a gyerek-projekt, ami nagyon megy. Anna rendkívül ügyesen és sokat pályázik, így rengeteg gyerek programon tudunk részt venni vidéki iskolákban, hátrányos helyzetű térségekben, közösségekben. Amúgy a gyerek-projektnek is két válfaja van (mosolyog); van a mese-koncert és a konkrét mese. Az előbbi esetében sok zenét játszunk, az átkötő szövegek pedig egy mesefüzérre vannak felfűzve úgy, hogy a gyerekeket is igyekszünk valahogyan bevonni. A mese esetében hol csak egy-egy hangszer van jelen, hol teljes zenekar előfordul, de itt egy-egy zenebetétet leszámítva a mese aláfestését játszuk, főleg effekteket. Itt Anna nagyon ügyesen és trükkösen, eszközökkel, egy-egy mondattal vonja be a gyerekeket, szerepeket adva nekik, így lehetnek a kicsik például nagyanyók, a világ-kovácsai vagy háromfejű sárkányok. Nagyon aranyos és izgalmas, én nagyon élvezem az összes ilyen megmozdulást.

Amióta én benne vagyok a csapatban, azóta is nagyon jó élmények értek, de Anna egyszer elmesélt egy sztorit, ami még a belépésem előtt történt. Bevont egy gyereket, ő lett valamelyik szereplő, mondjuk a király és mondott neki egy mondatot, hogy mondja vissza királyként. Először vonakodott, de hamar visszamondta a szövegét. Utána látta, hogy nem messze a nézők között az óvónénik sírva fakadtak. Miután lement a műsor, megkérdezte tőlük, hogy mi történt, valami rosszat tett-e, mi volt a baj. Aztán az óvónénik kinyögték, hogy amióta ismerik, azóta az a gyermek egyszer sem szólalt meg. A meseterápia hatására mégis megtette és gyönyörűen hozta a szerepét. Szóval ilyenek történnek a HolddalaNapnál.

A néhány éve megjelent szólólemezedet sem szeretném kihagyni a beszélgetésből. Mi volt akkor vele a koncepciód? Tervezel valamikor egy másodikat is kiadni?

Saját, teljes portfólió elkészítéséhez, valamint az első lemezem megjelentetéséhez nyertem el egy pályázatot, persze maga a hanganyag és felvétele volt számomra a legizgalmasabb. 2017-ben, a lemez elkészítésekor két út állt előttem. Pont abban az évben volt egy nagyszabású koncertem a Zeneakadémia Solti termében; az volt akkor a koncepcióm, hogy a sok zenei hatást, ami engem ért, egyszerre vigyem színpadra. Meg is valósult, nagyon jól sikerült, Kobozreneszánsz címmel 13 különböző stílusú formációmat tudtam felsorakoztatni, gyakorlatilag az összes bandát és projektet, amiben akkoriban részt vettem. Az volt az első gondolatom, hogy ennek a koncertnek az anyagát rögzítsük stúdióban a lemezemre. Ugyanakkor pont abban az évben jelentkeztem először doktorira a Zeneakadémiára, ahova körülbelül egy órányi hagyományos zenei műsort kellett adni. Ez elég jól sikerült, ráadásul finomságokat is meg tudtam benne mutatni. Itt jött a dilemma, hogy a szólólemezem egy mindent bele anyag legyen, vagy inkább egy szakmaibb korong, amiből akár tanulni is lehet, például azt, hogy töredékekből, a mai fül számára kvázi hallgathatatlan anyagokból hogyan lehet kobozra dallamokat rekonstruálni hagyományos keretek között, de úgy, hogy a XXI. századi ember számára is élvezhető legyen. Végül az utóbbi mellett döntöttem, szerintem nagyon izgalmas lett, ahogy a mögötte levő kutatómunka is az volt.

Új lemezt tervezek, persze, van rá ötlet, de hál’ Istennek tanítok, folyamatosan működök közre különböző embereknél, ott vannak a saját bandák is, amiknél azért van mostanában teendő, sok lemez, videó felvétel, megmozdulás van készülőben, amik előrébb valók. Mostanában például elég sok videót fogok közzé tenni, feljátszottam körülbelül 10-13 nótát, ez az idei doktori jelentkezésemnek az anyaga és végül most, harmadjára fel is vettek. Ezen kívül pedig van még egy masszívabb anyag, ugyanis már évek óta készülünk egy kobzos példatárral, ez középiskolásoknak és egyetemistáknak szól főleg, nagyon izgalmas és szerintem nagyon hasznos is lesz.

Turnézol, zenélsz, tanítasz, alkotsz és még sorolhatnám. Hogyan fér bele mindez az idődbe? Szokott lenni olyan, hogy besokallsz mindezektől, hogy úgy érzed, kimerültél, elfáradtál?

Rengeteg mindent ad a zene és nagyon fel tudok töltődni általa, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáradok el néha a sok pörgésben. Persze ilyenkor se érzem magamat depressziósnak, ez eléggé távol áll tőlem. Ha fáradtnak érzem magam, olyankor megállok egy kicsit. Nagyon fontosnak tartom a sok-sok minden mellett, hogy legyenek olyan beiktatott pillanatok az életemben, amelyek önmagamról szólnak. Nagyon szeretek úszni vagy fürdőkbe menni, úszok egy nagyot, aztán csak nézek magam elé a termálvízbe, ez nekem egy másmilyen feltöltődés. Ezt igyekszem minimum havonta megejteni, de előfordul, hogy heti kétszer is összejön. Egyébként pont a karantén alatt édesanyámtól megtanultam főzni is rendesen, lehet, hogy ez is egy ilyen kikapcsolódássá fog válni.

Rengeteg mindent sikerült már megvalósítanod eddigi életed során. Van olyan zenei szempontból, amiről még úgy érzed, hogy kimaradt és feltétlenül szeretnéd összehozni még ebben az életben?

Nagyon szeretném, majd egyszer, mondjuk a Bordó Sárkánnyal a Szilvesztert Ausztráliában tölteni a tengerparton, akár egy koncert keretében. Egyes nagyoknak már sikerült az Antarktiszon is koncertet adniuk, ez nekem is nagy vágyam. Bár már volt ilyen jellegű koncertem, nagyon szeretnék jazzt rendesen megtanulni kobzon játszani. Ezen kívül legalább öt-, multimédiás háttérrel is megtámogatott könyvet szeretnék kiadni, ami a diákok koboztanulását segíti könyv és interaktív formában egyaránt.