2021. január 4.-én érkezett a hír a 41 éves Alexi Laiho haláláról. A 2000-es évek egyik leginkább meghatározó, legnagyobb hatású és az egyik legjobbnak tartott gitárosa, énekese december utolsó napjaiban hunyt el. Alábbi írásunkkal a Children of Bodom, majd annak megszűnésével a Bodom After Midnight frontemberére emlékezünk.
Finnországban a metal zene valahogyan mindig is külön utat járt. A ma is ismert, leghíresebb finn együttesek a 90-es években alakultak. Az évtized második felében rendesen pezsgett a színtér, pedig addigra már számos, az egész miliőt meghatározó banda működött. 1993-ban, szinte az új éra hajnalán néhány zenekarral egyetemben a Children of Bodom is elindult. 1993-ban, amikor Európában, Amerikában és úgy kompletten a nyugati világban a metal éppen még a metalosoknak is ciki volt, a grunge hódításával pedig új stílusok kezdtek kialakulni.
Az újítás nem állt messze az elnevezésükben az egyik hírhedt és máig rejtélyes, megoldatlan és brutális finnországi gyilkosságnak emléket állító Children of Bodom zenéjétől sem, ám a modern hatások egészséges és közel azonos arányt képviseltek a klasszikus hangzással. A melodikus death metalt enyhén black és power metallal és még számos egyéb stíluselemmel keverő banda zenéjében a korszakok keveredése az ötletes és egyedi megoldások mellett leginkább az ikergitárokban, a gitár-szinti párbajokban és általánosan a gitárhangzásban volt tetten érhető. Abban a hangzásban és egyedi technikában, melynek fő forrása Alexi Laiho volt.
Az az Alexi Laiho, aki a gyerekkori hegedűtanulást inkább a pengetésre cserélt és részint autodidakta módon a saját képére formálta a gitározást. Az az Alexi, aki még az iskolát is idő előtt otthagyta, hogy mindent egy lapra feltéve a zenélésre és az igazán és őszintén megélt rock ’n’ rollra koncentrálhasson. Az a fiatalember, akinek egyediségét az ESP gitárcég 2003-tól signature darabokkal díjazta, a frontember nevével fémjelzett modellek ráadásul 8 szériát is megéltek. Az a Laiho, aki amúgy csak gitározgatni akart, nem is tervezett énekes lenni, mégis a mikrofon mögött ragadt és pőre, károgós, blackes, mégis sajátos éneklésével is képes volt egyedit alkotni.
Emlékszem, amikor először hallottam és láttam őt muzsikálni, a szemem kikerekedett és úgy is maradt néhány percre. Tizenegy-két évesen többek között a heavy metal, a deszkás punk-hc felől érkező szerelmes lelkemre a Blooddrunk, az Everytime I Die vagy az elsőként látott In Your Face klipje úgy hatott, hogy képes lettem volna magam alá piszkítani. Nem csak a félelemtől, de az akkor emberen túli teljesítménynek tűnő gitártekergetéstől is. Aztán beszippantott ez a világ. Jöttek az első albumok, az Are you dead yet?, a Hate Crew Deathroll, a Hatebreeder, mellé pedig a Chaos Ridden Years, a Follow the Reaper és a Something Wild pólók. Utóbbi lemezt éreztem a legpusztítóbbnak, a hozzá készült pólót pedig a legkeményebbnek. A hátulján álló „I survived Lake Bodom” felirat pedig ma már máshogyan is cseng, mint anno…
Az első hat albumukat, a Blooddrunkig bezárólag egytől-egyig nagyon komolynak érzem. Ezt követően az én életem, de az övéké is másfelé kanyarodott. Talán a muzsika már nem volt olyan egyedi és olyan újító, mint korábban, de az hallatszott, hogy igyekeznek, és az is, hogy például a Relentless Reckless Forever vagy az I Worship Chaos a mai, újonnan a Bodom felé kanyarodókat is biztosan képes elkapni. Legutoljára a 2013-as Halo of Blood dalai pörögtek többet nálam. Azért is, mert életem első, utolsó és egyben egyetlen Children of Bodom koncertjére az azonos év november 22.-én juthattam el, az azóta szintén megboldogult Petőfi Csarnokba. A kapunyitás előtti több órás várakozásnak köszönhetően a közel teltház ellenére is a színpad jobb széléhez közel, a második sorban tombolhattunk. Alexi számtalanszor odajött, tolta az ipart rendesen, egyszer pedig a pengetőjét is felénk dobta. A mellettem álló, nálam ezerszer nagyobb Bodom rajongó barátom nyújtotta is a kezét, ám azon megpattant a kis műanyag, majd hiába kerestük, elveszett a sűrűben, a sötétségben. Akkor ezt a Világ legnagyobb szerencsétlenségének éltük meg, ám ma már Laihotól kapott örök emlékként gondolok rá.
A rock ’n’ roll életmódnak nagy ára van. Alexi rendesen élte a turnézós, alkoholgőzös életmódot, melyből olykor-olykor probléma is adódott. Bár évek óta tiszta volt, néhány esztendeje már nagyon le volt fogyva és egészségügyi problémákkal is küzdött. Sok a fejtegetés arra vonatkozóan, hogy mi okozta korai halálát, de a teljes igazságot nem fogjuk konkrétan megtudni. És talán jól is van ez így. Mindezek mellett szomorú tény, hogy az utóbbi 1,5 évét a rossz egészségi állapotán túl a Children of Bodom körüli vitákkal és a banda feloszlásával, a név megszűnésével kellett töltenie. Vigasztaljon mindenkit, hogy a Bodom After Midnighttal néhány dalt felvettek már, melyet hamarosan biztosan hallhatunk.
Alexi Laihora, közel 3 évtizedes pályafutására és a metal közösségben tett hatására én a zenéivel, a videóival és a Pecsában megélt élményeimmel emlékezem. Rá emelem poharam (melyben szigorúan csak kevés vodka van!), rá, akit bizonyára jó barátként köszöntött a Bodom albumok borítóján rendre tetszelgő kaszás. Miközben a kis italomat kortyolgatom épp a Hate Crew Deathroll egyik leghíresebb száma, a Needled 24/7 utolsó sorai ülnek bele a fülembe s szűrődnek át rajtam. A sorok, melyekkel Alexi mintha üzenni is akarna nekünk odaátról:
Death? What do you all know about Death…?
Nyugodj békében és köszönünk mindent, Wildchild!
Kép forrása: Alexi Laiho facebook oldala
Írta: eNVé
