Helyszín: Dürer Kert, Budapest

Időpont: 2024.11.22-23.

Fellépők:

SAOR, Thy Catafalque (1. nap)

Shum & Quetzal Tirado, GIRE, Thy Catafalque (2. nap)

Képek: Bands Through The Lens × Bryan Taylor

       1. nap

Lehűlt fellegek, hóesés, leszakadó felsővezetékek, lebegés időtlen időkben, terekben. Mindezek ellenére pontosan sikerült az érkezés a Dürer Kertbe, a furcsa zenékhez passzoló furcsa hangulatot pedig sajátosan megalapozták az előbbiek. Körbenézés a nyugodt atmoszférájú fotelbárban, néhány pillantás a különleges mörcs-kincsekkel megrakott asztalokra, némi hangulatfokozó folyadékbevitel, és már kezdetét is vette a SAOR (kelta nyelvről átfordítva annyit tesz: szabad, szabadság) bálja a zenekar és a közönség számára egyaránt kényelmes mennyiségű nézősereglet szeme láttára.

Érdekes, hogy bár más a zenei miliő, a lelkület igenis közös. Túl azon, hogy Andy Marshall nagyrabecsült szerelemgyermekével, egyszemélyes black metal alapú projektjével, zenei határokon átívelő eszköztárral igyekszik a természet és a történelmi múlt minél pontosabb leképezésére, még a visszafogott népzeneiség és természetesen Skócia is összeköti őt és Kátai Tamás alkotásait. A Thy Catafalque történetében a Sgùrr mellett az ezen az estén (is) teljesen megidézésre került, 13 éves Rengeteg albumon érhető tetten leginkább Kaledónia szelleme, így tényleg tökéletes bemelegítés volt a SAOR.

Alba velős és valós hangulata fájóan szépen fejeződik ki ezen csapat zenéjében. Ahogy a logójuk (ami szerény véleményem szerint az egyik legjobb, amit valaha láttam) is visszatükrözi a felföldi varázst, úgy a dalokban is ott vannak a zord ormok, a glenek, a zöld rétek, a tragédiák, a klánok, a kelta hagyományokat megbolygató északi kultúra, a bánat, az öröm, és persze az elmaradhatatlan szamárbogáncs. Olyan mesteri váltásokkal, kellemes arányokkal van tálalva ez az atmoszférikus, epikus folk black metal muzsika, hogy szerintem nem sokaknak jut eszébe az, hogy nem gyönyörű ez a zene. Az epikusság jelzőként való alkalmazása ugyan erősen elcsépeltségbe hajlik ebben a zsánerben, ám a SAORra megkérdőjelezhetetlenül érvényes, nemcsak a dallamívek-, hanem a számhosszok tekintetében is. Mi sem bizonyítja ezt jobban, hogy a pár másodperc híján 1 órás műsoridőbe összesen keményen 6 db dal fért bele. Úgy, hogy a frontember egyetlen közönség felé való kommunikációja, számomra nagyon szimpatikus módon csupán egy tömör „Thank you!” volt a performansz felénél. Semmi más.

A nagyszerű dalok viszont beszéltek helyette. A műsort rögtön a nem is olyan rég debütált Amidst the Ruins-szal indították, a jövő év elején érkező, 6. nagylemezről pedig még két számot hallhattunk (Rebirth, The Sylvan Embrace), melyeket itt játszottak élőben először. Koncertjüket a régebbi Aura nótával koronázták meg. Igazán nagyszerű a színpadon 5 tagot számláló formáció munkája, az eszeveszett dob, tekerésekkel és váltásokkal teli gitárok, Andy hegyek mélyéről érkező basszusa és kiabálásai mellett a számos fúvós hangszeren és skótdudán is játszó, angyali vokálokat hozó Ella Zlotos teljesítményét emelném még ki. Egy szó, mint száz, ugyan anno visszafogott megrökönyödést váltottam ki szerkesztőségünkön belül azzal, hogy én jobban kíváncsi voltam a SAORos-, mint a GIRE-os estére, ám kicsit sem bántam meg a döntésemet. Ezt az élményt magammal viszem, köszönöm! Slàinte mhath!

Sokakhoz hasonlóan én is a Rengeteg idejében csatlakoztam rá a Thy Catafalque történetére, mely album rögvest a korai egyetemi éveim OST-jévé vált a már említett Sgùrr és a lelkemben még a Rengetegnél is mélyebb nyomott hagyó Bakos Attila szólólemezzel (kritika itt) együtt. Így, mondhatni gyermeki izgatottsággal vártam ezt az estét. Annak ellenére, hogy a Kátai-Diszkográfia legmeghatározóbbnak titulált korongjáról a legtöbb dalt korábban már hallhattuk élőben, mégis különlegesség volt, hogy ezúttal teljes valójában és játékidőben képeződött le ez a meghatározó lemez a Dürerben.

Ekkorra már a nagyterem végébe orientálódtunk, ahonnan bár nem túl sokat lehetett látni, ám annál szebb minőségben hallhattuk a hol harsány, hol elvarázsoló dallamokat. Mindig magával ragad az élő felállás odaadása és minőségi munkája, s annak ellenére ezt a koncertet éreztem a legemberibbnek, hogy a debütáló Akváriumos buli és a nagyszabású Budapest Parkos megmozdulás után most láttam őket harmadjára. Tényleg nagyszerű volt látni, hogy mennyire együtt lüktet a zenekar a közönséggel az olyan „slágerek” alatt, mint a Kel keleti szél, a Trilobita, a Kék ingem lobogó vagy a valamivel morcosabb Fekete mezők. Áramlott rendesen az energia, no!

Biztosan az alaphangulatomból eredt, hogy ezen az estén valahogy a kevésbé konkrét és meghittebb momentumok szóltak jobban hozzám. Például Bos Mici és Bokodi Bálint cselló-hegedű introjára nem számítottam, ahogyan arra sem, hogy Az eső, az eső, az eső az én szemem sarkába is „esőcseppeket” fog varázsolni. Bár akkor kicsit elfuseráltnak éltem meg, hogy a Holdkomp eljátszásának kudarcba fulladása egy kis zavart keltett a színpadon, végül így utólag ezt is inkább aranyos és egyedi emlékként raktározom el. Az egész csapat nagyon kitett magáért, ahogy a zenészek, úgy az énekesek is 150 %-on teljesítettek, és azt gondolom, még ebbe is beleférhet néhány hiba, ami csak még igazibbá és igazabbá teszi a műsort. Óriási volt hallani végre a Tar gallyak végült is, de számomra a Rengeteg-blokk katartikus csúcspontját a Vashegyek jelentette.

Ez volt a Rengeteg. Majdnem.

– mondta Kátai Tamás a koncert utolsó egyharmada, az új albumra szánt idő előtt. Bevallom őszintén, az Omega feldolgozás, a Babylon hallatán kicsit összeráncolta a homlokomat az a gondolatom, hogy miért kell ezt a dalt erőltetni, de az az igazság, hogy a nézők iszonyatosan élvezték, és persze énekelem végig én is. Az meg már tényleg csak a szubjektivitás része a dolognak, hogy igazi üdvrivalgásba törtem volna ki, ha a Babylon helyett a Sebő együttes feldolgozást, a Lydiáhozt hallhattam volna.

Élőben meglepően mesterien lettek prezentálva a lemezen hosszú idő után újra szereplő Bakos Attila magas tartományban énekelt részei a Piros kocsi, fekete éjben, a koncert zenekari részét záró A gyönyörű álmok ezután jönnek dal pedig kiváló megkoronázása lehet az ezt követő koncerteknek is. Muszáj még kiemelnem a Vasgyárat és a Ködkirályt. Talán az új korongon is ezek ötvözik a legjobban a teljes TC életmű hangzásvilágát. Utóbbi dalnak iszonyatos íve és húzása van, a károgós, hörgős második rész pedig a színpadról is borússá és mérgessé facsarta az arcokat. A Vasgyár a markánssága mellett pedig Kónya Zoli (GIRE) vendégeskedése miatt volt különlegesség.

Minden alkalommal felemelő élmény hallani Tamást, ahogy a visszatapsolást követően elszavalja a Fehérvasárnapot, de ezúttal különösen megérintett ezen mű miséhez hasonlatos szakralitása. Igazi előkarácsonyi est volt ez.

      2. nap

Ahogyan sokan mások, én is a Rengeteg lemez hatására estem először szerelembe Kátai Tamás zenéjével. A Thy Catafalque örök kedvenc maradt, de a Gire-t sokkal inkább tartottam zenei unikumnak, így nem volt kérdés, hogy hol is a helyem ezen a szombat estén.

Elsőként az általam ugyan igen felületesen, de valamelyest mégiscsak ismert Shum lépett színpadra, mégpedig a stúdiófelvételek egy részében szintén közreműködő Quetzal Tirado szaxofonossal kiegészülve. A produkciót leginkább a Sunn O))), az Urfaust, a Burzum és az Ottone Pesante metszéspontjába tudnám elhelyezni, hogyha akarnám, de nem akarom, úgyhogy nem helyezem őket sehova. Nem áll távol tőlem a furcsa zenék szeretete, melybe a zajzene (törzskönyvezett nevén noise) is beletartozik, úgyhogy Varsás Gáborék performansza alatt is igen jól éreztem magamat. Rengeteg kreatív zenei megoldás szerepelt az előételként szolgáló tányéron, és habár szerintem egy élő dobot elbírt volna a produkció, a zajtenger őskáoszába valamiféle isteni rendet vivő igen méretes basszus(?)szaxofon és Varsás Gábor gitárjátéka hipp-hopp megszüntette ezt a nem különösebben jelentős hiányérzetet.

A megfelelő folyadékbevitelről gondoskodván az italpult felé vettük az irányt, ahonnan visszatérve már a Nyártáj nyitó dallamai fogadtak bennünket. Nagy öröm volt a Gire-t színpadon látni, pláne, hogy nekem a 2022-es Fekete Zaj Ahriman-koncertje alatti néhány dalos Gire-blokk is kimaradt. 17 év telt el a legutóbbi Gire-koncert óta, Kónya Zoli, Hermann Balázs és Kátai Tamás azóta nem álltak együtt színpadon, de az az összhang, ami a színpadról áradt, arról árulkodik, hogy az a bizonyos kémia nagyon is működik. Jutalomjáték volt ez mindhármuknak, láthatóan élveztek minden egyes pillanatot, és ugyanez mondható el a közönségről is. A setlist mindösszesen hét dalból állt, amelyek nagyon gondosan lettek ugyan összeválogatva, a nagyérdemű viszont közel sem lakott jól. A tetőpont egyértelműen az utolsó dal, az Aranyhajnal volt, mely az egyik legerőteljesebb Gire-szerzemény, ráadásul még a stúdióverzióban eredetileg is vendégéneklő Lédeczy Lambert is kiabált egy kicsit a mikrofonjába. Nagyon kerek volt tehát a produkció, a dalok tökéletesen szólaltak meg, Kátai szintijátéka pedig a lemezen hallottakat némileg új köntösben, ám dallamhűen hozta. Nem lennék meglepve, ha a közeljövőben főzenekarként állna színpadra a legegyedibb hazai trió.

Nehéz nem nyálas ömlengésbe átcsapnom ezen a ponton, hiszen a Rengeteg az egyik kedvenc magyar lemezem, ráadásul a tízéves jubilálása kapcsán készített Kátai-interjúnkkor voltam először az új Dürerben, melynek falai közt most teljes egészében hallhattam is a lemezt.  Egy szó, mint száz, volt bennem egy erős érzelmi töltet már a koncertre való várakozás alatt is. Végül aztán eljött a nagy pillanat, és egészen elöl, a nézőtér jobb oldalán találtam magunkat, ahonnan látni igen kiválóan lehetett, a hangzás viszont nem mindig volt makulátlannak mondható. Hogy ez a hangosítók hibájából fakadt-e, vagy egyszerűen csak nehéz ennyi zenészt és hangszert összehangolni, avagy mi álltunk rossz helyen, azt nem tudom, de a gitárok néha egészen halkan szóltak. Ezt a kis bosszúságot leszámítva azonban egy zsigerekig ható katartikus élmény volt a koncert, különös tekintettel a Rengeteg dalaira. Voltak idők, amikor a fél vesémet adtam volna azért, hogy a Minden test fű című opuszt élőben hallhassam, és ez most megadatott, ráadásul a vesémet is megtarthattam. A Gire kapcsán emlegetett kémia itt is megvolt, ez a legutóbbi találkozásunkkor, a Fekete Zaj színpadán megvalósuló debütáláson is látszott, azóta viszont csak tovább ért a dolog.

A Rengeteg után a közönségből már-már meglepő mértékű katarzist kiváltó Omega-feldolgozás, a Babylon következett, mely így, élőben sokkal jobban működött a stúdióváltozatnál, dacára annak, hogy már az is tetszett, de itt mégiscsak egy könnyedebb közönségkedvencről van szó. Ezután egy, az új lemezről való csinos kis dalcsokor következett, mely számomra azért is volt különleges, mivel az új lemezt – szégyenteljes módon – nem sikerült még meghallgatnom, így az eljátszott öt dalból csak a három korábban megjelent nóta volt ismerős. A Vasgyár és a Ködkirály tehát ott debütált a Dürer színpadán – legalábbis számomra –, és az a helyzet, hogy nem az volt az utolsó találkozásunk.

A tényleg szinte minden percében tökéletes Thy Catafalque-koncertélményt még az sem tudta elrontani, hogy a zárszóként Kátai által elszavalt Fehérvasárnapból semmit nem lehetett érteni, de hát a veterán TC-fanok már úgyis kívülről fújják. Nehéz szavakba önteni, amit az est kapcsán érzek, régi emlékek törtek a felszínre a Rengeteg és a Gire nagylemezének dalait hallva, egészen sajátos élménnyé téve ezt a szombat estét. Szóval nagyon köszönöm.

Írta: eNVé (1. nap), mäyräkoira (2. nap)

Zenekarok Facebook elérhetőségei:

Thy Catafalque × GIRE × SAOR × Shum × Quetzal Tirado