„Nem szeretnénk kevesebbet adni, mint legemberibb tapasztalatainkat”

„Nem szeretnénk kevesebbet adni, mint legemberibb tapasztalatainkat” – Vihar Után interjú

By: ENVÉ 2021. feb 04.

2020. decemberében debütált az alternatív, post-rock és post-metal elemeket vegyítő Vihar Után. A 8 percet is megközelítő A tölgy is meghajol című tételük egy igazán impozáns, többrétegű értelmezési lehetőséggel bíró klipet kapott. A háromtagú bandát (Galacsik Zoltán – ének és gitár, Leindler Milán – dob, Miriszlai Áron – basszusgitár) persze nemcsak a videóról és első dalukról, hanem számos másról is kérdeztük.

Jelenleg olyan zenekarokból ismerhetünk titeket, mint a Tears of Kali, az Astur vagy a Hungariddim, ám korábban is zenéltetek itt-ott. Mesélnétek nekünk a zenei előéletetekről?

Áron: Olyan családba születtem, ahol mindenkinek „kellett” hangszeren tanulni gyerekként, ez alól én sem voltam kivétel. Bár általános iskolásként jártam zeneiskolába, ahol klasszikus gitározást tanultam, igazán a középiskolai és egyetemi évek alatt éreztem magaménak a zenélést, amikor már nem kötelesség, hanem lehetőség volt. A 2008-2016 közötti időszak teljesen egybefonódott az aktív zenéléssel, ez pedig valamilyen közösséghez való tartozással, és utóbbi az igazán lényeges. Később a zenekaraim feloszlottak, mivel valamennyien más irányokba tartottunk az életben, ezt követően - átmenetileg - felhagytam a basszusgitározással, és egy régóta dédelgetett gyerekkori álmom miatt elkezdtem dobolni tanulni.

Milán: ...nálam (nevet). Nekem 16-17 éves korom körül indult. Ritmusérzékem volt, zenei hallásom klasszikus értelemben már nem annyira. A kettő közti szakadék azóta csak nőtt. Nagyjából egyidőben kezdtem el írni és dobolni, így ez a kettő nekem egyformán fontos. Valahogy sokáig az élet a metal felé sodort, de egy kicsit mindig idegen voltam ebben a közegben. Szeretem nagyon játszani, de az utóbbi bő 10-15 évben a zenei ízlésem teljesen más irányokba kalandozott el.

Zoli: Én az általános iskola utolsó egy-két évében tanultam zongorázni, aztán a középiskola elején jött a gitár, ami meg is maradt főhangszernek azóta is. Zenekarok tekintetében feltűntem itt-ott hosszabb-rövidebb ideig, volt ezek között pop-os rock-os vonal, symphonic/folk metal - meg még biztos sok, amire már nem is emlékszem, de az igazi rendes zenekaros „karrier”, ami magában foglalja a teljes palettát (zeneszerzés/studiózás/kiadás/koncert/promo), az a Tears of Kalival kezdődött, és a Vihar Utánnal lépett egy szintet.

Debütáló számotokat, A tölgy is meghajolt bő 1,5 éves munka előzte meg. Hogyan ismerkedtetek meg, hogyan állt össze a zenekar? Mivel töltöttétek az azóta eltelt időt?

Áron: Milánnal volt pár közös koncertünk régen, innen emlékeztem rá, de igazán akkor ismerkedtünk meg, amikor felkértem, hogy legyen a dobtanárom. Bő 1,5 évig rendszeresen tartott órákat, majd pár év szünetet követően megkérdezett, hogy, amúgy lenne-e kedvem egy új zenekarhoz, ahol basszusgitárosként számítana rám. Mivel sok szép emlékem van ilyen közösségekből, így igent mondtam. Zolival az első ilyen közös összeülésünkön ismerkedtem meg, és azóta nyugodtan mondhatom, szerencsésnek érzem magam, hogy ilyen nagyszerű emberekkel adódik lehetőségem valami újat létrehozni.

Zoli: Milánnal még anno a Tears of Kali megalakulása előtt ismerkedtünk meg amikor meghívtak az akkori zenekarába, akik épp gitárost kerestek, aztán az évek során rájöttünk, jól tudunk együtt dolgozni, és már egy ideje nyaggatott, hogy csináljunk post-rock zenekart, úgyhogy gondoltunk egy nagyot, és elkezdtük a post-rock zenekart (mosolyog).

Milyen ötletből jött a Vihar Után név? Nekem egyszerre jut eszembe róla a letarolt, de az éledő természet is…

Milán: Nagyon sok ember megajándékoz azzal, hogy őszintén és hitelesen megosztja velem az életének legjelentősebb és sokszor legfájdalmasabb pillanatait. A leggyakrabban ilyenkor találkozom velük: a vihar után. Mindenkin más söpör végig, mégis itt vannak, eljönnek, mennek tovább. Van, aki küzd vele, van, aki sodródik, van, aki feladni készül, van, aki mérges rá, van, aki csak kineveti... Ezt a pillanatot akarom mindennél tisztábban és pontosabban megragadni: mi történik az ember lelkében ebben az egyedi, megismételhetetlen pillanatban. De van ebben több is, ha szétszedem a szimbólumot: benne van, hogy természetből fakad, hogy fölöttünk álló erő, hogy mindenkire egyformán hullik az eső, de benne lehet az is, hogy mi, zenekari tagok is túl vagyunk már néhány viharon. Ha az előbbiekből nem derült volna ki, pszichológus vagyok.

Első klipetek igazán minőségi debütálásnak számít. Volt alapkoncepciótok vagy rábíztatok mindent az alkotókra?

Milán: Köszönjük szépen! Az elmúlt másfél évben az alkotó folyamat során nagyjából 15 emberrel dolgoztunk együtt: grafikus, zenész, filmes, táncos, színész... Mindenkivel úgy kezdtük el a munkát, hogy leültem velük én vagy a teljes zenekar, átbeszéltük, nekünk ez mit jelent. Ha én őszintén magamba néztem, amikor megírtam a szöveget, vagy kitaláltam a történetet, akkor, ha az illető színész vagy operatőr is megteszi ugyanezt, elkerülhetetlen, hogy ugyanazt gondoljuk, ugyanazt érezzük. Ha beleakadunk valami felszínesbe, elcsúszunk, nem találkozunk. Ami a legszemélyesebb, az a legáltalánosabb, így működünk, ez talán a pszichológia elmúlt 100 évének legfontosabb megállapítása. Ha sikerült jól elmondanom a rendezőnek vagy a színésznek, mit éreztünk, amikor megírtuk a dalt, akkor azt nem kell majd neki elmondanom, hogy most lépjen balra hármat…

Hogyan és mennyi idő alatt zajlott a forgatás, az utómunka?

Milán: Jó hangulatban és rengeteg élménnyel gazdagodva, természetben, ami nekünk nagyon fontos volt. A forgatás 2 napot vett igénybe és a színészeink, Hege Veronika és Kántor Zoltán nagyon komoly melót tett le, fizikailag is embert próbáló feladat volt, és Drexler Szilárd is nagy alázattal dolgozott, az utómunkába is sok energiát rakott mindenki.

Számomra megdöbbentő volt, ahogy a férfi főszereplő a betonra rajzolta Alexander Milov Szerelem szobrát, ám, amikor azt teljes egészében mi is láthattuk, akkor már csak a női szereplő volt ott. Hiányzott mellőle valaki… Mit jelképez ez és az említett szoborcsoport a számotokra?

Milán: Szépen hangozna itt valami fennkölt megmagyarázás, de az az igazság, hogy ez az eredeti koncepcióban nem volt benne. Itt utalnék vissza arra, hogy mennyire fontos, hogy ugyanazt gondoljuk, érezzük azokkal, akikkel dolgozunk az anyagon. Ez egy rendezői ötlet volt, és igazából csak úgy értelmezhető, ha kontextusba helyezzük: itt eszmél rá a nő, hogy a férfi elindult a „színpad széle felé”.

Zoli: Magát a szobrot - vagy szobrokat, ahogy tetszik - volt szerencsém élőben is látni. Szerintem nagyon jól megfogja és bemutatja azt a jelenséget ahogyan képesek vagyunk akár dacból, sértettségből hátat fordítani a másiknak, elfordulni tőle, úgy, hogy közben pedig igazából nagyon is szeretnénk közeledni, egymáshoz kapcsolódni. Úgy gondolom, hogy ezek a motívumok nagyon szépen kifejeződnek a klipben is; egymás megismerésének, a közeledésnek, a bevonódásnak az igénye (hogy megismerjük a másik színeit, ha úgy tetszik), ám az ezt mégis megakadályozó, hátráltató bizonytalanság, a megnyílástól, közeledéstől való félelem szimbolikusan és ténylegesen is megjelenik. Ahogy Milán is említette, ugyan ez egy menet közben felmerült ötlet volt, de nagyon is illik a koncepcióba, a történetbe.

Gyönyörű, ahogyan a videóban a két főszereplő színekkel hántják le a rétegeket a szürkeségről és egymásról. Nekem erről egy pillanatra Bartók Béla: A kékszakállú herceg vára című operája ugrott be. Szerintetek releváns ez a párhuzam?

Áron: Természetesen releváns, hiszen ez a személyes asszociációd, és minden ilyen belülről jövő érzésnek, viszonyulásnak van létjogosultsága. Általánosságban mondhatjuk, hogy az érzelmeknek nem a pozitív-negatív, hanem a felületesség-mélység tengelyén szeretnénk mozogni. Nem szeretnénk, nem is tudnánk grandiózusan újat mondani, hiszen minden, ami értékes, ott van benned, az olvasókban és bennünk, ha bátorsággal és csodálattal tekintünk rá. Nem szeretnénk kevesebbet adni, mint legbensőségesebb, legemberibb tapasztalatainkat a zene, szöveg és film formájába öntve. Szeretnénk viszont mindenkit gyönyörködtetni, elgondolkodtatni, emlékeztetni, a saját belső valóságához és igazságához elkísérni.

Mi a véleményetek arról, hogy a mai világban egyre kevésbé képesek az emberek elviselni a párkapcsolatból eredő apró sebeket és az adott társ különböző színeit? Hiszen, ha a sok színt összekeverjük, abból könnyen újra szürkeség lehet…

Milán: Én ennél sokkal optimistább vagyok, de a problémát nagyrészben abban látom, hogy a személyes élményeket és konfliktusokat társadalmi szintre emelték. Elkezdtünk nem egyéneket, hanem csoportokat látni, és ezt a folyamatot mesterségesen gerjesztik is. A színekkel pont valami hasonlót is szeretnénk mondani: ha megyünk a személyes felé, színesedik az ember, ha felkaparom a réteget a másikból, belőlem is színek fognak előjönni. Hogy igazán megengedjem magamnak, hogy megismerjek egy másik embert, gondolj bele, milyen erősnek kell lennem, hiszen ezáltal én is megváltozhatok. A másik ember megtapasztalása nagyon erős dolog, transzformáló erejű, és, ha ennek az erőnek megengedem, hogy átmosson, már borul is a szépen elvágólagos csoportokra osztott világkép. Várom már ezt a vihart, de az az átka, és persze a szépsége, hogy tömegesen nem működik, csak egyenként…

Hogyan oszlanak meg zenekaron belül a feladatok? Ki felelős a zeneszerzésért, a verssel felérő szövegekért, a szervezésért?

Áron: A dalszövegek teljes mértékben Milán munkái. Amikor elkészül, megosztja velünk, közösen leülünk, beszélgetünk róla, hogy mi-mit jelent, belőlünk milyen érzéseket vált ki. Illetve ad egy iránymutatást is, hogy nagyjából milyen lüktetést és dallamvezetést képzel hozzá. A zeneszerzés közös munka, segítjük, egymást kiegészítjük, egymás ötleteire építünk. Mire egy dal eléri a végleges állapotát, lehet, hogy már túl van a 10.-15. verzión.

Zoli: Vagy a huszadikon, igen. Vegyes, hogy egy-egy ötletre, szövegre, dallamra kinek az elsődleges ötleteit kezdjük el kidolgozni, illetve már egy folyamatban lévő dalnál is simán benne van, hogy én például kitalálok egy énekdallamot egy versszakra, ami szerintem fú, meg tejóég, de legalábbis zseniális, aztán valaki jön egy másik ötlettel, ami legalább kétszer jobb és cseréljük. Szóval ez tényleg egy közös alkotói folyamat.

Számos különböző stílus elemei elegyednek a zenétekben. Vannak olyan fő hatásaitok, akiket büszkén kiemelnétek?

Áron: Korábbi zenekaraimban jellemzően sokat improvizáltunk, ezt a mai napig érzem a játékomon. Nekem nehéz előre megírt, kötött dolgokhoz ragaszkodni, illetve a „kevesebb néha több” elvét alkalmazni. Mindemellett igyekszem a zenehallgatási szokásaimat nem lekorlátozni bizonyos műfajokra, szívesen hallgatok bármit a teljes palettáról, úgy érzem, szükség van ilyen jellegű nyitottságra, így lehet a legtöbbet tanulni. A pre-koronális korban szívesen látogattam komolyzenei hangversenyektől kezdve jazz koncerteken és pop-rockon át a djent-es metállal bezárólag a legkülönbözőbb előadásokat. Emellett igyekszem film- vagy sorozatnézés közben is odafigyelni a zenére, sok esetben ismertem meg ezáltal egy-egy zeneszerzőt.

Milán: A többiekhez képest én vagyok a legkevésbé zenész, ezzel én rendben is vagyok. Lehetne sorolni stílusokat vagy konkrét zenekarokat, de a fő hatás nálam tényleg a hiteles emberi interakció. Ha belegondolsz, egy héten mondjuk hány órányi igazán kendőzetlen őszinte beszélgetésünk van, a leggyakoribb szám talán a nulla. Nekem van legalább 15. Ezekre nem büszke vagyok, inkább hálás vagyok értük.

Zoli: Én például sosem voltam improvizatív zenész, sokkal jobban szeretem és tudom kifejezni a gondolataimat és/vagy érzéseimet átgondolt és előre megírt témákkal, dalokkal. Mondhatnám, hogy X vagy Y zenészek és zenekarok művei voltak rám a legnagyobb hatással, ami miatt ilyen meg olyan dalokat írok, de nem biztos, hogy valójában azok voltak a legnagyobb hatással és hallatszanak ki az általam írt dolgokból, mint amiket én leginkább annak gondolok. Majd a közönség úgyis jól megmondja (nevet).

Mik a következő lépéseitek? Megmaradtok csupán a zeneszerzésnél, vagy a helyzet normalizálódásával koncerteket is szeretnétek adni? Mikorra várhatók a következő Vihar Után dalok?

Áron: Mindenképpen szeretnénk élőben is megmutatni magunkat, ez nem is kérdés. Sajnos egyelőre ez még nagyon távolinak tűnik, de addig is dolgozunk az új dalokon, a próbák zajlanak, folyamatos a brainstorming az új számok koncepciójáról, a hozzájuk tartozó képi világról. Hamarosan várható egy újabb dal a hozzá tartozó kisfilmmel. Érdemes követni a social media felületeinket, már nem kell sokat várni hozzá!

Valóban, hiszen a Vihar Után második száma, az Üveges Anna főszereplésével készült videóval bíró Merülés február 10-én érkezik! Kövessétek a zenekart a lent található linkeken!