Az északi hegyek hívása. Ógörög-kínai metal. Utazás lelkünk legmélyebb, legsötétebb bugyraiba. Reményteli ébredés. Hardcore, pop-punk és handpan. Menőség, irodalmi folk, Yoko Ono. Stockholm a Héthatáron. Moldvai népviseletbe öltöztetett, poszt-szovjet homlokráncolás. Mindezek és még sokkal több minden fért bele új rovatunk debütáló cikkébe, melyben a számunkra legkedvesebb albumokat szedtük össze Nektek a 2024 januárja és márciusa közötti időszakból. Kellemes olvasást, önfeledt zenehallgatást kívánunk!

Plazúr: Kísértetek

Aztán tényleg

az egész semmivé lett

minden világ a porba hullt 

Szubjektív kulcsdalok: Tótágas, Andris

Tavaly, a Tótágas megjelenése után beszélgettünk Jakab Tomival többek között arról is, hogy vajon hogy néz majd ki a második Plazúr-nagylemez az EP-kből összegyurmázott Sohanyár után. Dőreség volt azt hinni (vagy dőreség lett volna, nem tudom pontosan, hogy mit hittem), hogy akkor most lesz egy csupa Tótágas-szerű nótát felvonultató, a gimis osztályteremben ragadt elődhöz képest valamivel felnőttebb korong. A Kísérteteken ugyanis van, ha nem is minden, de azért épp elég dolog ahhoz, hogy ne találjam a fonalat, amit követni kellene. Maradt például a fentebb említett világból, betekintést nyerünk az érettségire, van viszont – errefelé igazi különlegességként ható – E/3-ban megírt mű is, ami zeneileg nem annyira, történetében viszont egészen balladásra sikerült. Meg van például a Pokémonok, amit nagyon nem láttam jönni ide. És hát, ami mindenek előtt elmondható, hogy nagyon korrekt nóták vannak ezen a lemezen is (különösen ami a pop-punkos tételeket illeti); számomra a Plazúr még mindig, sőt, ezek után még inkább az a zenekar, akiknél össze-vissza ugrálhatok a diszkográfiában anélkül, hogy feltűnne, hogy nem egyazon albumot hallgatom végig, de olyan könnyen elkapnak a trekkek, hogy azt mondom, legyenek hát azon a korongon, ahol akarnak. (Plazúr FB) /tommy_dockworker/

Abigél – Ezek jó napok voltak

Este arra vered otthon, hogy egy másik ember fuldoklik,

Kinek a gyereke lehet, éppen haldoklik… 

Szubjektív kulcsdalok: Hátsó ülés, Explicit

Ismertem már az Abigél nevét, de mélyebben csak akkor ismerkedtem meg a munkásságukkal, amikor néhány hónappal ezelőtt szembe jött vele a Protektor című aktuális daluk. No, az akkor nagyon megszédített, szóval pár nappal később rá is mentem erre a második nagylemezükre. Ha az ember felül tud azon kerekedni, hogy olyan hazai alter-rock muzsikát hallgat, ami morcosabb, karcosabb, haragosabb hangvételű (értsd: metalosként sem kell szégyellned és letagadnod, hogy őket hallgatod), akkor felfedezheti, hogy az Ezek jó napok voltak korong igazából tele van színekkel. Nagyon jók az arányok, mert ez a stíluskavalkád nincs az arcunkban tolva. Megtartják a saját hangjukat, s csak sokadik nekifutásra lehet felfedezni az ötletes, tündöklő nüánszokat. A zenében talán nem is mindig, ám az atmoszférában, a muzsikától bennem előbújó érzésekben eléggé megtalálható a seattle-i grunge-ború, ezért talán nem való mindenkinek, talán nem való bármilyen hangulathoz. Ám komoly, minőségi munkáról beszélhetünk, amit én személy szerint számtalanszor elő fogok még venni a jövőben. (Abigél FB) /eNVé/

Heidi Albert: Healing Faith 528 Hz

Szubjektív kulcsdal: nagyjából mindig az épp utoljára hallgatott, legyen mondjuk a Joy

Heidi Albert munkásságát decemberben ismertem meg, amikor az Úrfi adománygyűjtő estjén eljátszott néhány dalt. Azóta is úgy tartom számon a művésznőt, mint az egyik legkedvesebb kisugárzású alkotót, akivel találkoztam, csak hogy egy ilyen teljesen szakmaiatlan szempontot hozzak fel. Az említett kis performansz minden esetre nagyon emlékezetes perceket okozott nekem a Központ padlóján ülve, ha az akkor érzett, világból kiszakadós élmény nem is, de a végtelenül megnyugtató hangulat ismét úrrá lett rajtam, amikor meglestem az 528 Hz-es gyűjteményt. (Igen, sajnos jól jelzi a handpanmuzsikában való jártasságom mértékét, hogy ennél a nagyívű gondolatnál sokkal többet nem sikerült megfogalmaznom.) Jelen sorok írásakor mintegy két napja szól nálam újra és újra; az ajánlás szerint tulajdonképpen bármihez használható háttérzeneként, de őszintén szólva engem olyannyira elragadtak a nótákhoz készült, egyébként rendkívül egyszerű kis szobavideók, hogy ezekben is elmerülve vélem a legszebbnek a Healing Faith fogyasztását. (Heidi Albert FB) /tommy_dockworker/

Energia 80 – Demo

luxus dudúk meg a svájci melók

minden ami csillog engem csak taszít 

Szubjektív kulcsdalok: Vámpírok, Cringe szonett

A megpendített G-húr gerjedő hangjára beinduló mozgósítás eredményeképpen a nyers hc-punk, a noise, de még a black metal hadtestei is csatasorba álltak, hogy együtt rohamozzák meg a naiv, zenére éhes füleket, és vegyék be hallójáratainkat. Jelentem, hogy a különleges katonai művelet (szpecialjnaja vajennaja aperacija) sikeres volt, nekem ugyanis már egy hónapja mindkét fülemből Energia 80-felségjelzésű zászlók kandikálnak ki. Ez persze nem szegi kedvemet attól, hogy újra és újra meghallgassam a budapesti brigád első demóját, csak a hangerőt kell feljebb vennem néha. A helyzet ugyanis meglehetősen komoly, ezek a muzsikusok nem viccelnek.

A zenében alapvetően a nyers sound és a hc-punk öröksége dominál, de mint említettem volt, egyéb elemek is föllelhetőek az Energia 80 néhol egészen másvilági hangzású világában. A Vámpírok és a Stresszrabszolgák című nóták black metalos riffelése, illetve a több dalban is megjelenő noise-hatások(k) meglehetősen sajátos dalstruktúrát hoznak létre, melybe olykor még a post-punk is beköszön (Cringe szonett). Mindezt személyes gyengém, a sikoltásokba hajló női ének emeli egészen mesteri szintre, a tempóváltásokkal való állandó játszadozásról, valamint a kiemelkedő dobjátékról nem is beszélve.

Unalmas témák a szövegekben sincsenek, nincs itt ugyanis helye sem az unalmas pártpolitizálásnak, sem pedig a korszellemnek megfelelni akaró trendek szellemében született ideológiai lózungoknak. Ami van, az nagyon is zsigeri: düh, sokk, elkorcsosulás, illetve az egymáshoz való kapcsolódás meghiúsulásának lehetséges társadalmi okai. A Szégyen Kazetták egyik legjobb kiadványáról beszélünk, mely garantáltan megpendíti mindenki G-húrját. (Szégyen Kazetták FB) /mäyräkoira/

Besh o droM – Hova lesz a séta?

Szubjektív kulcsdalok: Agrár DnB, Elment a madárka

Néptánc próbáink hű társa – a number one bemelegítő muzsika. Önfeledt szabadság. Az egyik legkedvesebb élmény; a taliándörögdi utcáról nézni a Besh o droM koncertjét. Hírtelen ezek jutnak eszembe erről a csodás, immáron 25 éves csapatról. Új nagylemezük, a Hova lesz a séta? semmivel sem több, és semmivel sem kevesebb az elődjeinél. Élvezhető stílus-eklektika; moldvai, balkáni, cigány, közel keleti, spanyol és még rengeteg egyéb vonalon. Felpörgött hangulatú jazz, blues, rock ’n’ roll. Az én olvasatomban, az én fülemnek bazira punk és igazán metál ez az egész. Én azt mondom, ennél szebben és jobban „elrontani” az autentikus népzenét nem szabad, sőt, illegális. Fejhajtás a zenészek teljesítménye előtt, és óriási vastaps az énekes hölgynek, a néptáncos körökben is ismert-elismert Kaszai Lilinek!

Bár én kihaló félben levő állatfajhoz tartozom, mert komplett albumokat meghallgatok, még a mai stream-érában is, ennek ellenére a Besh o droM zenéjét a magával ragadó élmény érdekében legtöbbször shuffle-üzemmódban hallgatom. Éppen ezért csodálkoztam, hogy hányszor lepörgött nálam ez a korong, az elejétől a végéig. Azon kívül, hogy tökéletes munkáról beszélhetünk, muszáj kiemelnem a borítót. Bár egyáltalán nem közéleti ihletettségű dalokról beszélhetünk, azért a front-kép által keltett hangulat olykor-olykor összecseng a mondanivalóval, pláne a koncerteken Pettik Ádám által közvetített üzenetekkel. Pár percig nézve ezt a dús szemöldökű, szigorú katonatisztet, először mosolygok, majd a mosolyom átcsap rossz érzéssel vegyített félelembe. Az, hogy ez a grafika poszt- vagy pre-szovjet érát mutat be… azt döntsétek el ti. (Besh o droM FB) /eNVé/

Strompopper: Nothing

Nothing works, nothing helps

Work hard with our nothing selves

Nothing takes the edge off of my brain

I wish there would be something to explain 

Szubjektív kulcsdalok: O No Yoko Ono, Nothing

A Strompoppert születésétől fogva egy tisztességesen elborult alakulatnak ismerhetjük, részben ennek a szép hagyománynak az ápolása miatt ajánlanám szeretettel új korongjukat, részben meg nem (nahát!). Történt ugyanis, hogy az urak összehozták az egyik legváratlanabb zárást, amivel lemezen én találkoztam, pedig hát esetükben nem igazán szabadna, hogy bármi is meglepjen. Az a tény azonban, hogy az egész EP strompopperesen bizarr és túladagolt sötét humora után egy még három emelettel mélyebbre csúszó, de gyakorlatilag lírai és egészen belesüppedős atmoszférával teszik teljessé ezt a bizonyos semmit, nos, hát ez még így bő két hónappal a megjelenés után is fejbe ver. Szinte el is felejtem az ide vezető utat, többek között a sajátos találkozást Yoko Onóval, meg a kiégett és fellázadt irodistával, pedig hát nem kéne, úgyhogy inkább lessétek meg! (Strompopper FB) /tommy_dockworker/

Vihar Után – Song O People

Szubjektív kulcsdalok: Thirteen years of cold, blind noise és a Celebration of hope

A reménytelenséggel a mélybe, a reménnyel a fénybe – talán így lehetne leírni a legjobban ezt az egy órás, 11 tételt felvonultató, progresszív, instrumentális poszt-rock műgyűjteményt. Az enyhe koncepcióval átszőtt utazás (melyről a csapattal is beszélgettünk március elején) szabadon engedi a fantáziát; gondolkodóba eshetünk és szárnyalhat a képzeletünk, de akár a háttérben is hallgathatjuk a Songs O People-t. Annak ellenére, hogy sűrű és olykor nehéz muzsikáról van szó, számomra mégis megnyugtató és békét teremtő ez az érzelmi hullámvasút. Instrumentalitásról lévén szó; utoljára a Ghost Toast Shade Without Color lemezét hallgattam ennyit, s a Vihar Után is elő fog még kerülni, számtalanszor. Ha nem lehetne tudni, hogy 3 évig készült ez a korong, akkor is szembetűnő lenne az az irdatlanul hatalmas munka, amit a srácok ebbe belepakoltak. Bánat, könnyek, reményvesztettség, vér, verejték, remény, öröm, szabadság és boldogság. Ez mind a Vihar Után zenéje. A dalokban hallható előre- és visszautalások (lásd pl. Thirteen years of cold, blind noise és As the choir sings of joy) pedig külön hidegrázósak! (Vihar Után FB) /eNVé/

Megtűrtek – ┌∩┐(◣_◢)┌∩┐ BEKAP666OD ┌∩┐(◣_◢)┌∩┐

menő vagy

csak egy kicsit szedd már össze magad

nincs veled semmi baj

szard le, bármit gondolnak 

Szubjektív kulcsdalok: HÍRES -(ᵔ ᵕ ᵔ) + (◡_◡) -SZOMORÚ, MENŐ VAGY!!! (⌐■◡■)ᕤ <-TE

Az eddigi legelvetemültebb produktumáról beszélünk a budapesti duónak, mely hangulattól és fáradtságtól függően terheli meg az ember agyát. Fogalmam sincs, hogy pontosan milyen műfajok keverednek a srácok zenéjében, de talán nem keveredünk sajtóperbe, hogyha a hyperpop, hyperpunk és glitchcore kulcsszavakkal fejezem be ezt a mondatot. Táncolható, de rendkívül giccses, ennek ellenére viszont meglepően szerethető dalok születtek, melyek között több pozitív üzenetű, optimista szerzeményt is találunk, ami – kontrasztba állítva a korai Megtűrtek-dalokkal – egészen meglepően hathat. (Megtűrtek FB) /mäyräkoira/

 Lámpaláng: Egyedül a magasban

Jó vótam én, jó vótam én ezelőtt

Szivárvánnyal írtam be a levegőt

Átváltozott gyászfekete szalagra

Hétrét kéne görnyedeznem alatta

Szubjektív kulcsdalok: Vigyen a víz, Ez a világ

Részemről nagyrészt egészen friss felfedezések kerültek fel a listára, nincs ez másként Tóth Orsiék formációját illetően sem, őket épp csak a nagylemez megjelenése előtt, a Katitza live session-single révén ismertem meg, amelyet elég pikáns és gazdag irodalmi folkként könyveltem el. Az Egyedül a magasban teljes egészét tekintve ennél néhol letisztultabb, könnyedebb, helyenként pedig egész egyszerűen csak más, de legfőképpen egy nagyon igényes történet, amely a klasszikus szövegek mellett is tud személyes lenni. Elsődlegesen Orsi nagyszerű énekének köszönhetően, amelyet mindvégig jellemez egy sajátos finomság, és mégis minden pillanatban telve van azzal, amivel abban a másodpercben telve kell lennie – akkor is, ha épp tucatnyi hangulat és hatás gyűrűzik körülötte nagyzenekarként, és akkor is, amikor minimális gitármelódiák mellett kell kitöltenie a világot. (Lámpaláng FB) /tommy_dockworker/

Salvus – Szabad szemmel

 Bárcsak itt lennél

Ebben a sötét szobában.

Együtt találgatnánk,

Hány házzal arrébb

Értek célba a bombák.

Szubjektív kulcsdalok: Nálad nélkül, Töredék

Konkrétan hihetetlen, hogy 5 év eltelt a ’19-es Salvus album, az Irtás óta. Egyszerre tűnik kevésnek, mégis baromi soknak az eltelt idő. Én a 2016-os Lélektartó óta követem tudatosan a csapatot, s, amikor rájuk gondolok, mindig az van, hogy az egyik szemem sír, a másik nevet. Egyrészről sajnálom, hogy ennyi befektetett energia után valahogy soha nem jött össze nekik az igazi áttörés, másrészről mégis örülök, hogy van egy olyan (modern) metal csapatunk, ami a zenei megoldások és a szövegek mélységei és sajátos megfogalmazásai miatt nem való mindenkinek.

A Szabad szemmel képében 8 számot kapunk, közel 38 percben; már ebből is látszik, hogy itt nem 2 perc 59 másodperces, slágernek- és algoritmusra gyártott nótákról van szó. Bár nem ugrottak ki a ruhájukból, nem váltottak stílust a fiúk, azért a zongorás, vonós színesítések (pl. Senki hibája) és egyéb apróságok alapján egyértelmű, hogy mennyire kiművelt ez a hangzóanyag. Ha valaki zeneileg könny(ebb)en befogadható, ámde mégis tartalmas, olykor költői megfogalmazású, odafigyelést és megfejtést igénylő metal zenére vágyik, én a Szabad szemmelt ajánlom!(Salvus FB) /eNVé/

Ὁπλίτης – Παραμαινομένη

[Oplítisz - Paramainoméni]

Szubjektív kulcsdalok: Μῆνιν ἄειδε, θεὰ παραμαινομένη ἐμοῦ...,  Συμμιαινόμεναι Διονύσῳ Ἐλευθέριῳ

A projekt mögött a látszat ellenére nem görögök állnak, hanem egy Liu Csönjang nevű kínai nyelvész, aki egymaga írta és játszotta fel a lemez összes dalát. A Παραμαινομένη már az egyszemélyes projekt ötödik lemeze, számomra mégis ez volt a belépő. Alapvetően nem kenyerem a progresszív zene, egy bizonyos ponton túl ugyanis nagyon sok tud lenni, a sok kimatekozott és patikamérlegen kimért zenei megoldás pedig rengetegszer az élvezhetőség rovására megy. És noha Liu Csönjang muzsikája is alulról súrolja ezt a határt, a fiatalember de- és rekonstrukciója még belefér a befogadható kategóriába, nem érdemes tehát megijedni a progresszív címkétől. A progresszió itt a metalon belül értendő, habár meglehetősen eklektikus muzsikáról beszélünk. A lemez két alappillérét a death és a thrash metal adják, de valamennyi black metal is került abba a bizonyos kondérba. Hogyha mindezek progresszív hatványra emelt eredménye még nem lenne elég eklektikus, több dalban szaxofon is hallható, de néhányszor a líra és a zongora is megjelenik. Előbbi hangszert azonban ne egy new orleans-i füstös jazzkocsma miliőjében képzeljük el, a tempó ugyanis végig szélsebes. Dallamokban ugyanis nincs hiány, Liu mester riffírói tehetsége vitán fölül áll, ráadásul a szaxofont sem egyoldalúan használja, mennyet és poklot egyaránt hallunk a lemezen. Dacára annak, hogy a prog metal nem a kedvenc műfajom, illetve jelen albumnak is vannak gyengeségei (például az ének), a gitárriffek és a különleges atmoszféra mindenért kárpótol. (Hoplites BC) /märyäkoira/

Jonna Jinton – Songs & Callings

Szubjektív kulcsdalok: Du gamla du fria, Lucia – The Night of Light

Jonna talán az egyetlen olyan külföldi youtuber/vlogger, csúnyán mondva influenszer, akit folyamatosan követek, akinek, ha kijön egy videója, biztosan néhány órán belül megnézem. Hihetetlenül autentikus módon közvetíti az Észak-svédországi miliőt és az ottani életet. Persze, azért sokak számára befogadható módon tálalva, nem véletlenül jött össze az 5 millió+-os követőtábor.

Mindig is nagyon tetszett, hogy Jonna nemcsak rajzol, fest, videókat, fotókat gyárt, hanem például a zenét, a hangokat is ő készíti a mozgóképei aláfestésére. Ezek pedig a legtöbbször olyan neo-folk hangulatú, meditatív, hangulatkeltő zenék, amiket én képes vagyok két pofára zabálni. Ezért is örültem meg annak, hogy végre egy lemez is érkezik tőle. Az meg pláne hatalmas bizakodásra adott okot, hogy az albumot a By Norse Music kiadó gondozza – ők olyan formációknak jelentetik meg a kiadványait, mint a Kalandra, a Wardruna vagy az Eivør.

Nos, csalódás és kellemes csalódás is ért egyszerre. Egyrészről sajnálom, hogy pont a sokak által kedvelt és kívánt dalok (pl. a Jonna videóiban évek óta felcsendülő, jellegzetes muzsikák) nem kerültek a lemezre, ennyi idő várakozás után pedig szerintem illendő lett volna egy 25 percnél hosszabb anyagot kiadni. (No, meg bármennyire is szeretem a Frozen mesét (most lebuktattam magam…), azért a sokak által ismert főcímzene továbbgondolása, a The Frozen Call inkább csak megmosolyogtat.) Másrészről viszont a hangzás és a közvetített atmoszféra príma, ráadásul eddig máshol még részletében sem hallott szerzeményeket is kaptunk a Songs & Callings lemezen. Összességében nem gondolom tökéletesnek ezt az albumot, ám mégis számtalan alkalommal vettem ezt elő idén év elején egyből, amikor meg akartam nyugodni, amikor el akartam hallgattatni a külvilág rémes zajait, amikor a betonrengetegben is közelebb akartam kerülni a természethez és önmagamhoz. Szerintem Jonna Jinton ezt akarta ezzel a koronggal megteremteni, és el is érte a célját. (Jonna jinton FB) /eNVé/

Szubjektív kulcsdalok; a cikkünkben szereplő legtöbb kiemelt nóta meghallgatható az alábbi Spotify Playlisten: