Csoda voltál! - Siklósi Örs emlékére

By: mäyräkoira 2021. feb 10.

Énekes, frontember, zenész, barát, férj, társ, gyermek, példakép volt ő, aki 2021. február 5-én hatalmas űrt hagyott maga után. Most a szerkesztőségből mind a hárman elmeséljük, hogy mi hogyan ismertük őt, nekünk mit jelentett, nekünk mit adott Siklósi Örs.

Nem az AWS-ben láttam őt először. Halovány emlékeim közül elődereng, ahogyan a Sunset élén a dob emelvényről leugrik, térdre érkezik és persze közben a mikrofont a szája elé fogva énekel, üvölt. Bár egy-egy karizmatikusabb Budapest Rock ’n’ Roll arc védjegye visszatükröződött a mozdulataiban, ám már akkor benne volt az egyediség, az elszántság, az elhivatottság, a barátságosság, az odaadás és az a rendkívül különleges és sokszínű frontemberi adottság is, ami magasan kiemelte őt. Olyannyira, hogy példakép tudott lenni és tanulni lehetett tőle. Például azt, hogy merjünk megszólalni a színpadon is a fontos, égető, minket foglalkoztató kérdésekben és merjük például azt mondani, hogy: „Nem a hit öli meg az embert, hanem a vallás”.

Bár emlékszem a Takard el klip megjelenésére (anno el is kerekedett a szemem azon, hogy kik ezek az emo-s tinik, akik ilyen kurva@ jó zenét játszanak…), néhány évnek el kellett telnie ahhoz, hogy élőben is láthassam őket. Az első AWS koncertemet egy szürke, borús, latyakos Rockmaratonon éltem meg. Az általam legkedveltebb album, az Égésföld akkorra már megjelent és épp négytagú felállásban nyomultak. A sátorban igen hézagosan álltak az emberek, ennek ellenére Örs többször lejött a színpadról és simán pogóra késztette az egymástól több méterre, idegenkedve álló nézőket. Én meg valamivel odébb, tátott szájjal néztem az egészet…

És innentől jómagam is rendre ott voltam a koncerteken. Düreres, Barba Negrás és Parkos bulik, de egy-egy alkalommal még messzebbre is elmerészkedtünk. Például Nyíregyházára, a Club Hollywood-ba, ahol Örs természetesen leugrott közénk, nem érdekelte, hogy a földön és a falak mentén már kupacokban álltak a törött sörösüvegek. De ő megúszta, én nem. Azon a koncerten épp moshpit-ütközőzónának képzeltem magamat, így a bokámról rugaszkodott el a tömeg. Egy hónapig ki is maradtak utána a néptánc próbák és fellépések, de megérte.

Apropó néptánc… már erről is ő jut eszembe. Csoportunkkal évekig jártunk nyári táborba a Keleti-Kárpátokba, a Gyimesekbe. Aztán sok évvel később az egyik ott tanult népdalt (Ha bemegyek a gyimesi csárdába…) hallottam Örs Ersch néven adott szólókoncertjeinek záróakkordjaként. Egy másik alkalommal a Barhole-ban pedig úgy döntött, hogy feldolgozásokat fog játszani és így hallhattam az előadásában a Fekete Vonat A város másik oldalán című nótáját. Teljes képzavar, de imádtam. Ennyire volt színes egyéniség ő.

Néhány köszönésen kívül egyszer volt alkalmam beszélgetni vele úgy szűk 3 órát, amikor A Dal és az Eurovízió kapcsán készíthettem vele egy dupla interjút, még a metal.hu oldalra. Meglepően közvetlen, barátságos és értékes személlyel társaloghattam úgy, mintha már több éve ismernénk egymást. Rengeteget kaptam és raktároztam el magamnak ebből a beszélgetésből. Például Örs ajánlására kerestem rá először a The Devil’s Trade-re, de a Margaret Island-re is. És az ő monológja kapcsán döbbentem rá arra az igazságra is, hogy akárki-akármit mond, a Nightwish bizony egy progresszív metal zenekar. De a legfontosabb, hogy megemlítette, a párja is sajtós és így tudja, hogy mennyi erő és energia jól megcsinálni egy ilyen interjút, ráadásul hozzátette, hogy nagyon komolyan felkészültem és jól csinálom azt, amit csinálok.

Azt hiszem kedves Örs, hogy a hangodon, a szövegeiden, az élethez való hozzáállásodon túl ezt fogom magamban örökre elraktározni. Köszönöm!

Írta: eNVé

II.

Őszintén szólva sosem tartottam magamat kimondott AWS-rajongónak, habár a munkásságukat mindig is nagyon tiszteltem. Ha jól emlékszem, először Facebookon jött velem szembe a nevük, amikor egy ismerősöm megosztotta az akkortájt megjelenő Világposztolás című szám klipjét. Maga a dal nem igazán nyerte el a tetszésemet, akkoriban kezdtem ugyanis a metalzene durvább alműfajaiban elmélyedni, ami mellé 2014-ben nekem nem fért be az AWS-féle modern metal. Magát a műfajt egyébként sosem kedveltem meg, az AWS viszont idővel egy különleges helyet kapott a szívemben.

Ebben hatalmas szerepe van annak a rengeteg emléknek, ami a zenekarhoz kapcsolódik. Középiskolás éveim alatt rendszeresen látogattuk cimboráimmal a kecskeméti TEKA klubot, ami a helyi élőzene fontos védőbástyájaként a fémzenére éhes füleket is rendre kiszolgálta, mi pedig szinte minden műfajba vágó koncerten tiszteletünket tettük. Ezeken pedig rengetegszer bele lehetett botlani az előzenekari minőségében jelen lévő AWS-be, akiknek fejlődését öröm volt nézni. Az évek alatt ugyanis az estét nyitó feltörekvő együttes kategóriáját szépen lassan maguk mögött hagyták, és saját országos turnéra induló főzenekarrá váltak.

Az időszakos kecskeméti AWS-koncertek tehát állandó programmá váltak, és habár akkoriban sem tartozott a zenekar a kiemelt kedvenceim közé, élőben mindig szívesen megnéztem őket. Ezeken az alkalmakon ugyanis rengeteg energiát tudtam felszabadítani, ehhez pedig nem kis mértékben járult hozzá Örs igazán páratlan színpadi jelenléte. Amellett, hogy hangja élőben is kiválóan szólalt meg, frontemberként néha egészen váratlan dolgokkal lepte meg a közönséget. Egy alkalommal lejött közénk pogózni, önmagához híven: mezítláb, mi meg csak lestünk, hogy mi történik. Azóta már a TEKA is bezárt, az ottani koncertek viszont megmaradtak örök emlékként. A 2019-es Fekete Zaj fesztiválon ráadásul a Dereng élén is volt szerencsém látni Örsöt, aki ugyanolyan karizmatikusan mozgott a színpadon, mint mindig. Ezekre a koncertekre nagyon szívesen gondolok vissza, elvégre – amellett, hogy mindig ötcsillagosak voltak – mégiscsak kamaszéveim meghatározó estéi voltak ezek.

A 2016-os Kint a vízből nagylemez ráadásul azonnal magával ragadott, ellenére annak, hogy a modern metal sosem tartozott a kedvenc műfajaim közé. A zenekar mégis valami egészen egyedi atmoszférát hozott létre, melyre én egyből rá tudtam hangolódni. Éppen ezért az album számtalanszor szolgált háttérzeneként az unalmas hétköznapi reggeleken a buszra várva, de abban az évben a nyáresti sörözgetéseinknek is állandó társa volt a Kint a vízből, ezekre az alkalmakra pedig a mai napig nosztalgikusan tekintek vissza.

Azóta viszont mindannyiunk zenei ízlése változott ilyen-olyan irányba, így az AWS is egyre ritkábban került elő. A 2018-as Eurovízión ugyan együtt szurkoltunk a zenekarnak, de az újabb kiadványokat már se én, se pedig a társaságunk nagyobb része nem követte olyan figyelemmel, mint a korábbiakat. Mindezek ellenére nosztalgiából azért rendre előkerültek a srácok dalai, melyeket kissé nyálasan akár tizes éveim végének soundtrackjének is nevezhetnék.

Amikor arról olvastam, hogy Örsnek valamiféle egészségügyi problémája van, nagyon nem erre a forgatókönyvre számítottam – ahogyan senki más sem. Köszi szépen a rengeteg kiváló koncertet, azt, hogy nem őrültem meg reggelente gimnáziumba menet, a velős szövegeket, egyszóval mindent! Viszlát!

Írta: mäyräkoira

III.

Örs egyszerre volt számomra távolról csodált példakép és valaki, akit annak ellenére is kicsit ismerősnek éreztem, hogy nem volt szerencsém személyesen beszélni vele. Persze nekem is az AWS-sel kezdődött minden, a zenekar gyakorlatilag első hallásra-látásra beszippantott. Rátett egy lapáttal a helyzetre, hogy az ismerősi körben rajtam kívül is bőven akadtak a bandát nagyon kedvelő cimborák, és az AWS egy olyan dolog volt, amiért remekül lehetett együtt rajongani, még úgy is, hogy koncertre csak jóval később jutottam el. Addig is ipari mennyiségben fogyasztottam a felvételeket, a zenén és a kiváló dalszövegeken túl lenyűgözött az a tűz, ami Örs előadását átjárta, ahogy ott tombolt a gépezet élén, szigorúan mezítláb.

Mégsem ezzel hagyta bennem a legmélyebb nyomot. Kicsivel később akadtam rá a szólóban folytatott, akusztikus tevékenységére. Két ízben jutottam el egy-egy ilyen estjére, ő pedig mindkétszer – és merem állítani, hogy egyébként is minden alkalommal, amikor csak színpadra állt – messzemenően túllépte az előadói szerepkör műfaji meghatározását. Azzal a közvetlenséggel és nyíltsággal, ahogy a nagyérdeműhöz viszonyult, olyan közösséget és atmoszférát teremtett, hogy észre sem vettem, hogy nem a színpadon beszélgetünk, „csak” lentről hallgatom, ahogy hol dalokban, hol azok között, csak úgy mellékesen elmeséli az életét. Érdekes módon úgy éreztem, egy kedves, régi közegbe érkeztem, noha az első alkalommal senkit sem ismertem a jelenlévők közül. Örs pedig fellépés közben paradox módon mintha meg is szűnt volna fellépőnek lenni, mintha csak egy szószátyár tagja lett volna a társaságnak, amely neki köszönhetően tartozott össze. Nem is tipikus koncerthangulatú élmény volt ez, inkább olyasmi, mint egy sör mellett nosztalgiázni jó ismerősökkel. És ahogy ilyen összejövetelek után érzi az ember, hogy a felelevenített sztorikon azért legközelebb is ugyanúgy lehet majd röhögni, úgy én is akárhányszor meghallgattam volna még a történetet az öreg alkesz bácsiról az alsóörsi kocsmában, a busójárásról, vagy épp arról, hogy csak a szart kell magyarázni.

És szombaton jött a hír, hogy mindebből már semmi sincs többé. Hogy Örsnek összesen huszonkilenc év jutott. És miközben próbálom felfogni, egyúttal hálás vagyok, hogy valahol részese lehettem annak, amit létrehozott a neki adatott, pofátlanul rövid időben.