Hivatása: nagymama és rockkoncertek fotósa. Erdős Júlia hetven éves, aki legtöbbször az unokájára vigyáz, kutyát sétáltat, folyton jön és megy, éli nyugdíjas éveit. És amikor teheti, rock, metal és hardcore koncerteken kattintgatja fényképezőjét. Az első sorból, a moshpit széléről örökíti meg a zenészeket, a közönséget. Olyan pillanatokat szeret megragadni, amik elmúlnak, amiket csak abban a másodpercben élhet meg.

Nem a fotózás volt az első szenvedélye, fiatalként imádott sportolni és énekelni, gyermeki éveire azonban rányomta bélyegét a nélkülözés.

„A hetedik kerületben nőtem fel, híresen vad környéken. Akkoriban társadalmi, anyagi szempontból is igen vegyes volt a kerület és az utcák sem számítottak túl biztonságosnak. A családi helyzetünk sem volt idilli, négy gyerek közül én voltam a legfiatalabb, az előttem született bátyám egy évesen szívnagyobbodásban életét vesztette. A szüleim helyettem is fiút vártak, de én érkeztem meg egy olyan lányként, aki később hosszú-, szőke hajú, kicsit fiús, rendkívül nagyszájú és öntörvényű lett. Nem hiába voltak problémáim önmagam elfogadásával úgy negyven éves koromig. Igen szegények is voltunk – meséli Júlia. – Édesanyám rendszeresen küldött át a szomszédasszonyhoz kölcsönért, hogy legalább egy héten egyszer húst ehessünk. Az első osztály is mély nyomot hagyott bennem. Délelőttös voltam, a nővérem pedig délutános, rendszeresen futnom kellett tanítás után haza, hogy a cipőt ledobva ő azt felvehesse és indulhasson az iskolába. Évvesztes voltam, ráadásul az első osztályt meg is kellett ismételnem, mégis azok az évek váltak életem egyik legszebb időszakává. Ekkoriban szerettem meg az éneklést és a sportot is.”

Megcsorbult álmok

Júlia kisgyermekként a Szabad Európa Rádió adásait hallgatta, otthoni televízió híján pedig a szomszédba járt át, hogy egy kissámlin ülve a Ki mit tud? műsorát nézhesse. Akkor tanulta meg Kovács Kati, Zalatnay Sarolta összes számát, Koncz Zsuzsa egy-egy dalát pedig zenekarral is elénekelhette.

„Már kisgyerekként is énekkaros voltam. Jó hangom volt, nagyon szerettem dalolni, amit általában az egész háznak hallgatnia kellett. Az énektanárnő ráismert a tehetségemre, fel is ajánlotta, hogy járhatnék hozzá külön órákra. Persze ezt hamar el kellett felejtenem, nem volt pénzünk erre sem. Az éneklés megmaradt hobbinak, ahogy a sport szeretete is. Sokáig versenyeztem rövidtávfutóként és kézilabdáztam is a Vörös Meteorban, valamint fociztam egy női csapatban.”

Bár az éneklésen és sportoláson túl Júlia fodrász szeretett volna lenni, a szülei mégis ipari iskolába küldték, ahol vasipari szakmunkás vált belőle. Sokat dolgozott, a fizetésével mégsem tanult meg gazdálkodni, az anyukája azt is „beosztotta” helyette. Egészen addig így ment ez, míg férjhez nem ment és gyermeke nem született. A kétműszakos munka és a család mellett azonban már nem jutott elég idő a szenvedélyekre, a hobbikra…

Az első fényképező

Sok helyen megfordult, volt raktárban, de leginkább a pultok mögött, eladóként szeretett dolgozni, ott legalább kicsit beszélgethetett a vásárlókkal. Mindig is szeretett emberekkel foglalkozni. Ez volt az, ami már felnőttként az életét is megváltoztatta. Júlia egy visszatérő álom hatására felhagyott akkori munkájával és masszőznek állt, mellyel együtt egy lelki utazáson is elindult.

„Már negyven éves elmúltam, amikor ezoterikus előadásokra, meditációkra, táborokba kezdtem el járni. Az egyik ilyen alkalomra vittem el először a masinámat és kattogtattam, amennyit tudtam. Az első gépem még filmes volt, aztán jöttek a kis kompakt fényképezőgépek. A profi képekhez persze profi gép kellene, így aztán azzal főzök, amim van. Ma már sok mindent másképpen látok, és ez jó. Ha újrakezdhetném, valószínűleg a fotózást választanám fő hivatásomnak. A fényképezés nálam inkább már önkifejezés, mint csupán hobbi.”

Mindig magával viszi fényképezőjét kirándulásaira, városi sétáira. Rendszeresen jár parkokba, temetőkbe és elhagyott, romos helyeket is szeret megörökíteni.

„A természet csúf és gyönyörű egyszerre. Benne van az élet és a halál, és nekem mindkettő csodával teli. Fantasztikus olyan dolgokról felvételt készíteni, amik bármelyik pillanatban eltűnhetnek a világból – mondja. – Számos olyan szórakozóhelyen is fényképeztem már, ami megszűnt, nem is egy olyan zenekart, akik már feloszlottak és jó néhány olyan zenészről van saját fotóm, akik már sajnos nem lehetnek közöttünk. Felgyorsult világban élünk, nehéz elfogadni, hogy mennyire nem örök semmi sem, és igazából időnk sincs rendesen feldolgozni a veszteségeket.”

Koncert, mint dinamikus meditáció

2010 óta köti össze a zenét a fotózással. Egyszer egy barátnőjét kísérte el a fia koncertjére, aki a Dal című műsorban is megfordult Turbo zenekarban játszik. Ekkor szippantotta be Júliát a hazai underground közeg. Egyre több koncertre járt, beleszeretett a hangulatba, a közönségbe, a közösségbe, a gépe pedig mindig ott volt a kezében.

„Nagyon sok jegyet vettem az elmúlt 10 évben, rengeteg bulira nem is maradt elég időm meg pénzem se. Imádom a metal, rock, punk és hardcore koncerteket! Nekem ezek a zenék adják a legnagyobb nyugalmat, nagy a zaj, mindig történik valami izgalmas, mégis olyan az egész, mint egy dinamikus meditáció. Azzal a kis masinával, ami nekem van, közel kell menni a színpadhoz. Elől másfajta lüktetéssel zajlik az élet, megy a lökdösődés, de sohasem fordult meg a fejemben, hogy bajom eshet. Sokan gondolják, hogy az ilyen eseményeken csak vad emberek vannak, állati külsővel és belsővel, de ez természetesen nem igaz. Én az elfogadás legmagasabb fokát tapasztalom meg ezeken a bulikon, ahol sok a különc ember, mégis a legnagyobb szeretettel fordul mindenki felém.”

Azon kérdéseimre, hogy miért pont fiatal és feltörekvő zenekarok koncertjeire szeret járni, valamint, hogy miért szereti ilyenkor a zenészeket és a közönséget közvetlen közelről megörökíteni, Júlia így felel:

„A jövő kivetülései ezek a bandák, egyaránt hangot adnak a jónak, a rossznak és addig játszanak, amíg mások is meg nem hallják a gondolataikat. Szeretem ezeket a pillanatokat és mögöttük az embereket. Mindenki más, ám a fényképek által titkokat tudok meg úgy, hogy egy szót sem szólnak hozzám. Olyan, mintha belesnék a függönnyel eltakart területek mögé, a képeken minden ott van. Hasonlítanak ezek a műveim a portrékhoz, ám azok beállítottak. Én a szabadságot, a valóságot fotózom le a koncerteken. Hobbi szinten az interjúkészítést is kipróbáltam, tucatnyi zenésszel beszélgethettem így. Szintén a kíváncsiság hajtott és az, hogy a dolgok mélyére ássak, hogy olyat tudjak meg, ami korábban nem volt ismert vagy publikus.”

Bár Júlia mindezeket önkifejezésnek, önmaga szórakoztatásának tekinti, egyre többször el is ismerik munkásságát. Elhívták már rádióba, volt vendég a tévében, több interjút készítettek már vele, az általa nagyon kedvelt Mad Robots zenekar egyik videóklipjében is szerepelt, és egy ízben az év rajongójaként díjat is kaphatott kitartó és odaadó tevékenységéért.

Futás a busz után

„Számos nagyszerű hazai zenésszel van közös fotóm, ráadásul találkozhattam több külföldi sztárral is, mégis igazán a zene fontos számomra, nem pedig a név, ami mögötte van. Pont ezért hiányzott nagyon az élő zene – meséli. – Örülök, hogy a vírusos hónapok után most már újra tudok koncertekre járni, még ha kevesebbre is, mint korábban. Persze az elmúlt bő 1,5 év is sok mindenre megtanított. Például hagytam a festéket lenőni a hajamról, most már teljesen ősz vagyok. Jobb is így, már nem akarok fiatalabbnak látszani, mint amennyi valójában vagyok.”

Amikor tehette, a karantén alatt is rendre elővette gépét és kattogtatta a városban, a természetben. Ám van egy olyan személy, akit mindennél szívesebben szeret fotózni.

„Az unokámat, Petruskát azóta fényképezem, amióta a világra jött. Szeretem megörökíteni az utókor számára a vele töltött pillanataimat. Már annyira hozzászokott ahhoz, hogy képek készülnek róla, hogy a legtermészetesebb módon reagál rá, amikor felé fordulva a szemem elé kapom a masinámat. Sok időt töltök vele, szeretek rá vigyázni.”

Bár Júliának korábbi álmait, az éneklést és a sportolást is abba kellett hagynia, mégis a mai napig elkísérik őt az útján.

„Zenét hallgatok, élő koncertekre járok, interjúkat készítettem, folyamatosan fényképezek a bulikban. Körbejártam a zenei közeget, de nem azért, hogy az egykori álmomat kergessem, hanem, hogy sok mindenen nyomot hagyjak, hogy megmutassam, így is lehet ezt csinálni. A sportolással is fel kellett hagynom, ám a rendszeres testmozgás megmaradt. Úgy érzem, jó formában vagyok. Hetven évesen még mindig képes vagyok futni a busz után, hogy időben odaérjek egy-egy jó koncertre.”

Írta: eNVé

Fotók: Erdős Júlia, Bobal Photography, Tribute Maffia

Erdős Júlia elérhetőségei:

Facebook privát profil - Facebook oldal - Instagram - YouTube

A cikk eredetije a Central Médiaakadémia Újságíró képzés 2020/21. évfolyamának gyakorlata alatt készült. A képzésről további információkért katt ide:
https://mediaakademia.centralmediacsoport.hu/magazin-ujsagiro-kepzes/