Tíz éve már, hogy a Makóról induló Thy Catafalque ötödik albuma, a Rengeteg megjelent. Ez volt az első lemez, melyet Kátai Tamás egyedül, Juhász János gitáros nélkül készített, a Rengeteg pedig több tekintetben is változást hozott a Thy Catafalque életében. Interjúnk gerincét tehát a jubiláló album adta, de beszélgetésünkben egyebek mellett a nyári Mezolit-koncertet is érintettük, melynek keretein belül először szólaltak meg élőben a Thy Catafalque dalai.
ENGLISH TRANSLATION AVAILABLE HERE
Kátai Tamás, 2021 // Fotó: Karancz Orsolya
Novemberben lesz tíz éve, hogy megjelent a Rengeteg című lemez. Ennyi idő távlatából mit gondolsz róla? Mennyire volt nagy hatással a hazai vagy a nemzetközi metalzenei életre, illetve mennyire állta ki az idő próbáját?
Olyan értelemben én nem gondolom, hogy nagy hatású lett volna bármire is, hogy sok ilyen jellegű zene született volna utána. Ilyennel nem nagyon találkoztam, azt viszont észrevettem, hogy sokan szeretik. Sokan e lemez kapcsán találkoztak először a zenekarral, ez pedig általában nagyobb hatással van az emberekre, mint az, amit később ismernek meg. Ez amiatt is történt így, mert a Season of Mist hozta ki, ez volt az első igazán nemzetközi terjesztésű Thy Catafalque-album, ezáltal pedig jóval több hallgatót ért el, mint a korábbiak. Ez egy eléggé közkedvelt lemez, ami nem is véletlen, mivel nagyrészt elég könnyen megfogható dalok vannak rajta. Az Attilával (Bakos Attila, ének – a szerk.) való együttműködésünk ezekben a dalokban csúcsosodott ki, és itt hoztuk ki ebből a kooperációból azt, amit ki lehetett. Ez nem volt tudatos, de végülis az idő azt mutatta, hogy ez volt a maximum. Legutóbb a koncert miatt hallgattam vissza, de nem is az egész lemezt, csupán azokat a dalokat, amiket játszottunk, és hát a Mezolitos reakciók alapján úgy tűnik, hogy még mindig szeretik az emberek. Úgyhogy talán mondható, hogy nem öregedtek nagyon rosszul.
A lemez címe megmagyarázza önmagát, vagy valami másra is kell gondolni?
Eleve nagyon sok dal szól az erdőről a lemezen, meg egyébként is nálam ez egy visszatérő toposz, ez tehát egy afféle összefoglaló, nagy tablócím. Találó volt így a zenéhez, meg ahhoz is, hogy nagyon sűrű a hangzása az egész albumnak, és emiatt úgy gondoltam, hogy jó lesz. Meg nem is annyira bonyolult kimondani, mint a Róka hasa rádiót, amit aztán végképp nem tudnak kiejteni külföldön. Meg annak elég fura konnotációi is vannak, sokan azt hiszik például, hogy azt jelenti, hogy rock has a radio, és ez halál komoly. Abszolút nem működik külföldön, ki se tudják ejteni, meg bénának néz ki. Erre oda kell figyelni egyébként. Most már ezért sem adok olyan címeket lemezeknek, mint ez meg a Tűnő idő tárlat, azzal a rengeteg ékezettel. Az ember ki sem tudja mondani, szóval ez egy nehéz úgy. De ott a Drudkh, akik ukrán lemezcímeket adnak, és az ember már inkább meg sem nevezi az albumokat, ami nem jó. Szóval érdemes lavírozni szerintem, egy bizonyos szinten kompromisszumot kötni ezzel kapcsolatban. Lehet magyarul, de olyan kifejezést érdemes választani, ami észszerű, és nem teljesen érthetetlen mindenhol máshol, mert az szerintem a zenekar ellen dolgozik. Dalcímekkel kapcsolatban ezt nem érzem fontosnak, a lemezcímnél igen.
Lehet mondani, hogy ez kicsit egy piaci megfontolás?
Bizonyos szempontból igen, de csupán a saját magam tapasztalatai miatt gondolom ezt. Én se szeretem azt, amikor egyszerűen nem tudok megnevezni egy lemezt. És igen, van olyan, amit azért nem is hallgattam meg, mert nem tudtam a lemezcímet még csak kimondani sem. Ebből a szempontból a zenekar neve sem teljesen telitalálat, sőt. Ha most kellene zenekarnevet választanom, akkor biztos, hogy nem ezt választanám. Kicsit modorosnak találom most már, de akkoriban sokkal teátrálisabb zenét játszottunk, és ahhoz illett, és nem bánom, hogy ez lett. Már így marad, és az se baj.
Van esetleg valami a fejedben, hogy mit választanál?
Vartyula (nevet)! Nem egyébként nincs. Nem gondolkodtam rajta. Sima Catafalque zenekarból egyébként három vagy négy is van.
A Rengeteg 150 példányszámra limitált dupla vinyl kiadása átlátszó színben, 2013, Blood Music
Visszatérve a Rengetegre, az album megszületésének a körülményeit fel tudnád idézni esetleg?
A Róka 2009-ben jelent meg, akkor pedig én már Skóciában laktam. A megjelenés után egyből elkezdtem írni a Rengeteget, ahogy szoktam, János (Juhász János, gitár – a szerk.) pedig nem is tudom, hogy hol volt pontosan. Ő akkortájt vagy Hollandiában élt, vagy Norvégiában, vagy Magyarországon, nem tudom pontosan. Elérni is nagyon nehéz volt, az email-címével valami gond volt, a telefonszáma is folyton változott ilyen-olyan okok miatt, én pedig elkezdtem dolgozni az új lemezen, és annyira belelovalltam magamat, hogy egyszer csak észrevettem, hogy több mint egy órányi anyag készen van. Ez viszonylag rövid idő alatt történt, azt hiszem, hogy körülbelül egy év alatt már meg is volt az egész album. Akkoriban egy nyomdában dolgoztam Dalkeith-ben, ami egy kis település Edinburgh mellett, és ott nagyon sok dalszöveg meg zenei téma született a munka alatt. Azért hálás a nyomda ilyen szempontból, mert van egy állandó alapzaja, egy bizonyos elmosódott, monoton ütem megy mindig, folyamatosan, órákon keresztül, ami számomra elég inspiráló volt. Segített abban például, hogy szövegeket írjak. Ez olyan, mint a vonatzakatolás, számomra az is egy inspiratív dolog. Amikor a Rengetegre gondolok, akkor ez az életszakaszom van előttem. A nyomda Dalkeith-ben hajnalban, éjszaka, mindig.
János távozása közös megegyezés kapcsán történt?
Az történt, hogy amire én kész lettem a lemezzel, ő akkor jelentkezett és már egyszerűen nem volt hely további daloknak. Azt javasoltam, hogy akkor ez így jöjjön ki, a következőnél meg dolgozzunk újra együtt, de neki ez így nagy tőrdöfés volt, és elment. Emiatt én nagyon sok évig okoltam magam, de világossá vált, hogy a kettőnk elválása vagy akkor történik meg, vagy nem sokkal később. Csak az első két lemez volt az, amit igazán szeretett, a Sublunary Tragedies meg a Microcosmos. Nagy probléma volt az is, hogy nagyon sok helyen nem volt megemlítve a neve. Jöttek az aktuális albumokról a kritikák, és mindenhol csak Kátai Tamás, de Juhász János sehol. Ami nem az én hibám, mert nyilván nem én mondom meg az újságíróknak, hogy mit írjanak, de ez neki egy idő után sok volt, hogy nem kapta meg az elismerést azok után a dalok után, amikben nagyon nagy szerepe volt. A gitártémákat ő írta, tehát egyértelmű, hogy nélküle nem lett volna az első három lemezből semmi. A Rókából már lett volna, mert ott már rendesen érezhető volt a motivációvesztés nála. És onnantól kezdve már teljesen más élethelyzetekben voltunk, más tempóban, más ritmusban dolgoztunk, más volt a hozzáállás és a preferencia. Ráadásul akkor kerültünk a Season of Misthez, ami már komoly kiadó, komoly felelősséggel.
A kapcsolatot tartjátok azért?
Beszélünk, szoktunk találkozni is, ha Makón összefutunk, meg mindig adok neki lemezt, ha a régieknek van újrakiadása, de az újak nem érdeklik igazán, ami teljesen érthető, más irányokban mozog. Van most a Damnation nevű zenekara, nekik a borító összerakásában segítettem, meg voltam lent próbán is. Amiben tudtam, segítettem nekik, ez természetes, főleg hogy a zenekar nagyobb részét is ezer éve ismerem. Hívtam volna a Fekete Zajos koncertre is, de végül egy dal volt összesen, amiben ő eredetileg gitározott és a Damnationnel sincs sok kedve élőben fellépni, így ennek nem volt értelme. A fesztiválra meghívtam, de sajnos nem tudott eljönni.
Akapcsán is kérdeztem ezt, mert van egy elég jól tetten érthető hangulatváltozás a Thy Catafalque lemezein, ahogyan megyünk előre az időben. Szerintem a Róka hasa rádió volt az átmenet, ez a könnyedebb hangulatvilág pedig a Rengetegre érte el kiforrottságát, ahol Jánosnak már nem is voltak egyáltalán gitártémái. És annak ellenére, hogy vannak hidegebb, masszívabb tételek a Rengetegen, annyira slágeres dalok, mint a Kel keleti szél, a Trilobita vagy a Kék ingem lobogó, korábban nem íródtak.
Igen, de ez az ének miatt is van. Attilának erre nagyon jó hangja volt, az ő hangfekvése meg stílusa tökéletes az ilyen kicsit folkosabb, picit dallamosabb, tömörebb dalokhoz.
János kiválása nem köthető ezzel össze?
Nem. Egyszerűen csak az van, hogy én kezdtem el gitározni, és mivel nekem más stílusom van, mint ami neki volt, illetve nem is tudtam nagyon gitározni – habár most se nagyon tudok –, sokkal egyszerűbb témáim születtek, emiatt pedig a dalok is egyszerűsödtek. De voltak olyan számok, amiket egyszerűen nem tudtam eljátszani úgy, ahogy szerettem volna, és kénytelen voltam megoldani máshogy. Ezek miatt a könnyedebb gitártémák miatt pedig a dalok is könnyebben befogadhatóak lettek. Bár nem mondanám, hogy feltétlenül azok, hiszen a Fekete mezők például nagyon súlyos lett, de inkább azt gondolom, hogy összességében közérthetőbbek a dalok, amik izgalmasan működtek ezzel a nagyon dallamos énekkel.
2016-ban hozta ki a HangSúly a legnagyobb hatású magyar metal lemezeket felderítendő kutatásának eredményét, ezen a listán pedig szerepelt a Rengeteg is, ráadásul az egyetlen 2010 utáni lemezként.
Én azon nagyon csodálkoztam, emlékszem rá. Nagyon meglepődtem, mert nem gondoltam, hogy ez egy ennyire ismert lemez. Nem koncerteztünk, én akkor nem is Magyarországon éltem, és nem emlékszem, hogy olyan nagy visszhangja lett volna Magyarországon, vagy bárhol máshol. Ezen tényleg őszintén meglepődtem, mert nem nagyon tapasztalom azt, hogy zeneileg olyan nagy hatása lett volna arra, ami mostanában van Magyarországon vagy bárhol a metalszcénában.
Viszont az undergroundban azért szerintem egy viszonyítási pont lett a Thy Catafalque.
Az lehet, és annak örülök is, habár nem tudom pontosan, hogy ez mennyire van így, de ha így van, az tök jó. Mert ez egyébként egy underground zene, mindig is az volt. Abból a közegből jöttünk, és annyira undergroundok voltunk, amennyire csak lehetett. Az összes lemezt a mai napig otthon vettem, veszem fel, a Tűnő idő tárlatnál még kiadónk sem volt, én írtam ki egyesével CD-re, a borítókat pedig a makói nyomdában csináltattam meg száz példányban. Én raktam össze az egészet, küldözgettem ki minden helyre, ahogy kell.
Kátai Tamás, 2011 // Fotó: Dylan Kitchener
A Rengeteg viszont már a Season of Mistnél jelent meg. Honnan jött a lemezszerződés?
Elküldtem nekik egy háromszámos demót, amire gyorsan jött is a válasz, és kiderült, hogy ők már ismerték a zenekart korábban is. Mert én már a Rókát és a Tűnő időt is elküldtem nekik annak idején, és meg is voltak nekik ezek a CD-k több példányban. Ez akkor derült ki, amikor 2015-ben meghívtak Marseille-be az új irodájuknak egy afféle felavató bulijára több más zenésszel együtt, és ott egyszer csak előkerült pár Tűnő idő tárlat CD, amiket aláírattak velem. Michael, a főnök pedig mondta, hogy ők ismerték ezt és szerették, de akkoriban nem akartak szerződést adni, mert annyira underground volt még a dolog, annyira kevesen ismerték, hogy túl nagy kockázat lett volna egy ilyen zenekart a kiadóhoz csatolni. De mivel a Rengeteg előtt a Róka már az Epidemie Recordsnál jelent meg, ami bár egy kicsi, de rendes, igazi kiadó, ez elég volt ahhoz, hogy tudjanak a zenekarral foglalkozni, mert volt már egy akkora minimális bázis, amire tudtak építeni.
Akkor be is vált a recept, mert hát azóta is ott vagy, pedig az első szerződés 1+1 lemezre szólt eredetileg, ha jól tudom.
Igen, de ez most is így van, folyamatosan így megy. A szerződés mindig megújul, és ez szerintem jó dolog, mert nincs lekötve az ember. Most már hat lemez jelent meg a kiadónál, tehát nyilvánvaló, hogy tudunk együtt dolgozni, mégpedig teljes bizalommal.
A Rengeteg kapcsán az egyetlen negatív kritika, amivel több helyütt találkoztam az az, hogy a hangzás maga kicsit nyers, a dobgép rosszul van keverve és hasonlók. Én személy szerint úgy gondolom, hogyha a konkrét értelemben vett zene maga jó, és megteremti a kívánt atmoszférát, akkor a hangzás nem feltétlenül számít. Mit gondolsz arról, ha valaki azt mondja, hogy egy adott zene pusztán a hangzás miatt élvezhetetlen?
Abszolút mondhat ilyet bárki, teljesen jogos. Nekem is vannak ilyen lemezek, amiket nagyon nehezen hallgatok meg a hangzás miatt. Példaként rögtön tudnám mondani az első két lemezünket (nevet). A Rengeteg kapcsán ezek a kritikák, amik a hangzást érik, szerintem megalapozottak. Ténylegesen nem szól jól, illetve nagyon erős a dobgép, de ez is pont olyan kézműves jellegű munka volt, mint előtte meg azóta is. Másrészről meg nem bánom egyáltalán, mert ezt tudtam akkor, ez volt a maximum, amit ki lehetett hozni abból a nyersanyagból, technikából és tudásból, ami nekem volt. Semmiképp sem tudtam volna jobbat produkálni. Tényleg nem szól szépen, bizonyos szinten viszont meg tök jól szól. A Fekete mezőknél például jól kijön ez az iszonyatos súly. Nagyon sok gitársáv megy végig, lehangolva A-ra, tiszta kása az egész, ahhoz a dalhoz például nagyon jól illett ez az igazán masszív hangzás. Abszolút értelemben véve persze egészségtelen a hangkép, de a célja annak a dalnak például az volt, hogy borzasztóan nagy tömegű legyen, azt pedig nagyon is teljesíti. Ez pedig nekem fontosabb, mint az, hogy valami szakmailag magas színvonalú-e vagy sem. Nem az a lényeg, hogy szakmailag megüti-e a mércét, maga a produkció a lényeg, hogy a zene tudja-e közvetíteni azt, amit szeretne. Az pedig, hogy ezt milyen eszközökkel és milyen módon teszi, másodlagos.
Akkor a fő szerep az atmoszféráé, nem?
Ez kicsit ilyen menekülőútvonal-szerű dolog, mert ha rossz munkát végzek, akkor mondhatom, hogy az atmoszféra azért ott van, de igen, a cél a fontos, nem az eszköz.
A Rengeteg egyébként a zenekar népszerűségén is nagyot dobott.
Persze, igen, a Season of Mist egy hatalmas ugrás volt az Epidemie Records után, meg a dalok is slágeresebbek voltak, ahogy az előbb mondtam, és így könnyebben megfogható volt az egész.
Csak mert a Sgùrr, a rákövetkező lemez eléggé hideg, teljesen más atmoszférával rendelkezik, és azért elég nagyot ment, amiben azért a Rengeteg népszerűségének lehetett szerepe.
Szerintem egyébként olyan nagyot nem ment, a Sgùrr sokaknak csalódás volt pont amiatt, mert a Rengeteg után nem azt várták. Attila elment, nem volt tiszta ének, és én sem tudtam, hogy miként legyen tovább. A Sgùrr 2015-ben jelent meg, de nekem 2013-ban egyébként volt egy lemezem, a Rengeteg meg a Sgùrr között felvettem egy albumot, ami nem jelent meg, mert úgy gondoltam, hogy nem elég jó. Félretettem, a témákat pedig később használtam fel belőle ilyen-olyan formában. A Sirály például arról a félretett lemezről van, azt Ági (Tóth Ágnes, ének, The Moon and the Nightspirit – a szerk.) a megjelenés előtt 3 vagy 4 évvel énekelte fel. Szóval újrakezdtem, és ebből lett a Sgùrr. Azt akartam, hogy tök máshogy szóljon, mint a Rengeteg, hogy egy tényleges újrakezdés legyen. És az is volt, mert a hangulata és a dalszerzéshez való hozzáállás is teljesen más azon a lemezen. Én személy szerint a Sgùrrt jobban is szeretem, mint a Rengeteget, nem elvitatva az utóbbi nagyobb fontosságát.
Lehet-e azt mondani, hogy a Rengeteg alapozott meg a későbbi albumoknak a siker szempontjából, illetve megáll-e az a kijelentés, hogy a zenekar a Rengeteggel robbant be a köztudatba?
Végülis bizonyos szempontból ez igaz. A Rengeteg nagyon jó volt arra, hogy utána lehessen rá alapozni. Önmagában az a lemez kevés volt, sok munka volt még, hogy eljussunk a tizedik albumig, ahol most vagyunk, és ahol már egészen más jellegű dolgok is vannak a zenében. De a Rengeteg tényleg egy szimbolikus darab volt, mondhatjuk úgy is, hogy egy vízválasztó. Zeneileg is, meg a zenekar státuszát tekintve is.
A Fekete Zajos koncert kapcsán elégedett voltál a dalok megszólalásával?
Igen, nagyon örültem neki. Nem szóltam bele semmibe, még a dalösszeállításba sem. A többiek valahogy elrendezték, hogy ki mit játsszon, de nem én voltam az, aki kiosztotta a dalokat. Én magam is úgy hallgattam ezeket, mint egy néző, amikor először hallottam a főpróbán őket. Másodjára pedig a koncerten hallottam a műsort, és nekem nagyon tetszett, ahogyan megszólaltak. Még úgy is, hogy nyilván nem volt minden olyan, mint az eredeti, de ez nem is volt elvárható, hiszen azokat úgy írtam, hogy eszembe sem jutott, hogy élőben elő kéne adni, másrészt pedig Attila vagy Ági nem tudott jönni. De például a Fekete mezőket gyönyörűen megcsinálták, nekem az volt a legnagyobb kedvencem a koncerten. Ahogyan Andrisék (Nagy András, ének, Sear Bliss, Arkhē stb. – a szerk.) ezt összerakták, egyszerűen szuper volt, sokkal jobban tetszett, mint a lemezen. Kicsit átírták, meg amilyen dobtémákat Tadeusz (Rieckmann Tadeusz, dob, Týr, ex-Dalriada – a szerk.) beletett… sokkal inkább életre kelt a dal, a koncert csúcspontja volt számomra. Kicsit féltem tőle egyébként, mert hosszú dal, attól tartottam, hogy unalmas lehet, de nem volt az egyáltalán. Meg hát teltházas is volt az este, ami engem meglepett, hogy erre ekkora igény van, főleg úgy, hogy sokan nem jöhettek be a korlátozások miatt, külföldről szintén nagyon kevesen tudtak ott lenni, meg ugye a Zaj nem is Budapesten van, ami szintén egy szűrő.
Minek köszönhető, hogy végül téged is lehetett látni a színpadon?
Hát igen, arról volt szó, hogy nem nagyon akarok én játszani. De aztán az lett a terv, hogy legyen blokkokra bontva a koncert, és volt egy makói-szegedi blokk. Zolcsi (Kónya Zoltán, gitár, Gire – a szerk.), Lambert (Lédeczy Lambert, ének, Ahriman, Mörbid Carnage stb. – a szerk.), Szenti Árpi (Szenti Árpád, dob, Ahriman, Athame, Mörbid Carnage stb. – a szerk.) és Vári Gabi (Vári Gábor, gitár, Dystopia – a szerk.), basszusgitáros viszont nem volt még. Én pedig mondtam, hogy akkor leszek én. Eredetileg félig-meddig viccnek szántam, de annyira rákaptak a többiek az ötletre, hogy végül én lettem. Ez egyébként azért volt jó, mert Zolcsival a Gire-ban mi együtt játszottunk 12 évig, az utolsó koncertem pedig egy Gire koncert volt 2007 szeptemberében Hódmezővásárhelyen. Azóta Zolcsi se játszott egyáltalán, és most 14 év után újra együtt voltunk a színpadon, úgy, mint régen. Sőt, azon a koncerten ott volt Lambert is, az Aranyhajnalban énekelt vendégként, és most a Thy Catafalque színpadra állásakor megint ott volt. Ez nekem fontos volt és jó érzéssel töltött el, hogy így, ennyi év után a barátaimmal tudtam újra színpadra lépni. Árpit szintén ismerem ezer éve, ő is makói, mint én, Vári Gabi pedig szegedi. Szóval nagyon jó volt nekem, hogy ilyen emberekkel voltam megint egy színpadon. Úgyhogy örömmel is vállaltam, és sokkal jobban élveztem, mint amennyire hittem, hogy fogom.
Miért volt benned eddig félelem akapcsán, hogy ez a produkció élőben nem megvalósítható?
Azért, amiért most is lett volna, ha ezt nekem kell megszerveznem. De ezt a terhet szerencsére levették a vállamról, és Adorján Balázs és Varga Balázs is elképesztően nagy munkát végzett. Én tényleg csak egy basszusgitáros voltam az egész produkcióban, ami nekem így pont elég is volt. Meg hát hogy olyan emberekkel tudtam együtt zenélni, akiket szeretek, ideértve a többi zenészt is a másik négy blokkból.
Meg ennek volt egy unikum-jellege, ami azért nyilván sokat dobott az egészen...
Igen, volt, meg ilyen nem is lesz több, így, ebben a formában ezt összetrombitálni már én sem szeretném. Az viszont még elválik, hogy rendes zenekar lesz-e. De ha lesz, akkor én egy normális, klasszikus zenekart szeretnék, nem egy hadsereget, habár ez a jelenlegi helyzetben kissé bizonytalan. Egyelőre nem nagyon tudok erre építeni, de majd kiderül, hogy mozdulunk-e valamerre.
Sokáig viszont az volt hangoztatva, hogy ebből élőben biztosan nem lesz semmi, és hát mégis lett. Van egy kérdés, amit biztosan nagyon unsz már, de muszáj feltennem. Amikor rákérdeznek arra, hogy a Gire-ból lesz-e valami, arra is mindig az a válasz, hogy egyelőre biztosan nem, de annak fényében, hogy a Thy Catafalque-koncert is megvalósult, mit válaszolnál erre a kérdésre?
A Gire specifikusabb, mert ugye hárman voltunk, és nem nagyon vagyunk felcserélhetőek. Balázs (Hermann Balázs, basszusgitár, Gire – a szerk.) például Glasgowban lakik, és teljesen el van szeparálva, de hát a Gire-ban mi hárman lennénk. Kicsit egyébként úgy vagyok vele, hogy ha lehet koncertezni, akkor már inkább a Thy Catafalque-ot csinálnám, abba fektetném az energiát. A Gire-ral kapcsolatban viszont nem én vagyok a szűk keresztmetszet, hanem Zolcsi. Neki kell újra megtanulnia a dalokat, meg hát ő az, aki nem énekelt vagy 14 éve, tehát neki nehezebb ez.
És ha nem a koncertek, hanem egy esetleges új anyag tekintetében nézzük a dolgokat?
Itt kénytelen vagyok újfent Zolcsira mutatni, mert ha én elkezdek dalokat írni a Gire-ba, az totál TC lesz. A TC-ben bármit meg tudok csinálni, és ott is vannak nagyon Gire-os témák, amik tudatosan vannak benne, mert én nagyon szeretem azt a világot. Egy az egyben ugyanolyan hangminták is vannak, mint amik a Gire-ban voltak. A Vadakon ott van például a Móló című dal, amelyben ugyanazokat az ipari hangmintákat használom, amiket a Gire-ban. Ez pedig szándékosan van így, hogy az az íz benne legyen. Zolcsi is sokszor énekel a Thy Catafalque-ban, ez is azért van, de Balázs szintén szerepelt több lemezen is. Tehát ezt én meg tudom csinálni a Thy Catafalque-ban, de a Gire-ban az kéne, hogy a Zolcsi írjon számokat, vagy legalábbis riffeket, mint régen, mert ez különbözteti meg a két formációt. Én nagyon szeretem a Gire-t, nekem az egyik legfontosabb dolog volt az életemben, csupa jó emlék fűz hozzá. És épp emiatt nagyon nem mindegy, hogy mit csinálnánk, ha csinálnák valamit. Ha nincs elég ötlet vagy inspiráció, akkor jobb nem erőltetni.
Ha visszatérünk a TC-re, a Rengeteg óta eltelt tíz évet hogyan értékeled? Aki ismeri a zenekart, az tudja, hogy mennyiben változott a zene, mik történtek lemezről lemezre, de arról keveset tudunk, hogy akkor milyen hatások értek, mik inspiráltak zeneileg, illetve, hogy most milyen hatások érnek.
Számomra az elsődleges inspirációforrás a 90-es évek underground metalja, nagyrészt még mindig abból táplálkozom. Akkoriban volt az, hogy csomó zenekar össze-vissza kísérletezett, olyan lemezeket hoztak ki, amik korábban elképzelhetetlenek voltak. Tehát nekem ezek a balkézről jött lemezek nagy kedvenceim. A Morgoth-tól az Odium például, vagy a Feel Sorry For The Fanatic, a Pestilence-től a Spheres, az Atheist-től az Elements, a Nocturnus- és Morbid Angel-lemezek, az Anathema illetve ez a doomos, My Dying Bride-os vonal, a korai Paradise Lost, a Tiamat, a Cathedral, a svéd death metalok, mint a Dismember, Entombed, Grave. Ezeket én nagyon szerettem. Szóval olyan dolgok történtek az undergroundban, amik nagyon kreatívak voltak, minden zenekarnak más színe volt. És habár most is van ilyen, nehezebben találom meg az ilyen jellegű, színes egyediséget, ami akkor volt. De ezeket hallgatom sokat most is, ez nem változott, viszont ami változott talán, az az, hogy idővel ezeket a hatásokat nem vettem annyira komolyan, mint az elején. Egy olyan dal, mint a Tsitsushka, egyértelmű, hogy nem kerülhetett volna rá akár a Rengetegre sem. Illetve olyan zenéket is hallgattam az utóbbi években, amiket korábban nem annyira vagy egyáltalán nem. Például arab zenéket, közel-keleti és spanyol zenéket, népzenét, flamencót, meg olyan dolgokat, amiknek semmi közük nincs a metalhoz semmilyen szinten. Ez régebben is volt, csak nem jutott be a zenébe, amit játszom. De most már nem zavar ez egyáltalán, nincs ilyen irányú görcs bennem, hogy nekem metalt kell játszanom, most már ezt simán el tudom engedni. Úgyhogy ez egy örömzene lett tulajdonképpen.
Ha kilépünk a zenei térből, milyen kulturális termékeket fogyasztasz mostanában?
Az a baj, hogy vannak ezek a ciklusaim, miszerint ha vége egy lemeznek, akkor rögtön el is kezdem írni a következőt, ilyenkor pedig nem is nagyon hallgatok zenét, mert bezavar, de olvasni sem tudok, mert az is bezavar, és elviszi a fókuszt. Ez azt eredményezi, hogy alig látok ki a világra, merthogy így körbe-körbe forog az egész, mindig csak írom az újabb dolgokat. Ez egyébként nem jó, ebből ki kéne lépni, de ez a vágy, hogy új dolgokat írjak, ez erősebb annál, minthogy más termékeket fogyasszak, hogy ilyen csúf kifejezéssel éljek, és egyszerűen nem lehet a kettőt összeegyeztetni. És ez már jelen van egy ideje. Lehet, hogy le kéne állni egy kicsit tényleg, és körbenézni, mert kevés új input van.
Csakhogy a korábbi témánkhoz visszacsatoljak, a Sgùrrnek egyébként szerintem jót tett az, hogy volt egy leállásféle és kimaradt az a pár év.
Ott belejátszott egyrészt az is, hogy nem tudtam, hogy mit csináljak pontosan, mert Attila elment, meg a magánéletemben is voltak zűrök, költözések, munkahelyi váltások. Fontosabb dolgok voltak akkor az életemben, mint a zeneírás, mert vannak fontosabb dolgok nyilván. Emiatt volt négy év a két lemez közt, meg ugye írtam közben egyet, amit kidobtam. Meg azt se felejtsük el, hogy 2016-ban később három lemezem is kijött, amiket nagyrészt ebben az időszakban írtam, csak akkor jelentek meg.
Kátai Tamás, 2021 // Fotó: Karancz Orsolya
Az új lemezről, amit most írsz, lehet tudni valamit?
Még nincs teljesen kész, és ilyenkor sok minden változhat. De ami valószínű, az az, hogy rövid lesz, tehát 45 perc körül – mégpedig tudatosan, mert nem akarok most dupla vinylt kihozni. Kicsit rossz érzésem van amiatt, hogy csak azért kell megjelentetni egy dupla vinylt, mert írtam két számmal többet, és tíz perccel hosszabb az album. Ez nyersanyagpazarlás, felesleges műanyagtermelés. Úgyhogy próbálom 45 percen belül tartani ezt, a Naiv is ráfért egy vinylre, illetve a Vadaknál is csak egyet akartam, de végülis csak nem sikerült, mert hosszú lett. De most megálltam ott, ahol gondoltam, hogy meg kell. Tíz dal lesz a lemezen, és szignifikánsan riffelősebb lesz, mint ami volt. Helyenként egészen sötét, mivel most úgy éreztem, hogy ki kell írnom magamból ezeket a témákat, hogy utána képes legyek ismét egy játékosabb, szabadabb felfogásban zenélni. Szóval a következő lemez szinte semmilyen értelemben nem lesz progresszív, sőt, egyenesen regresszívnek mondanám.
Mit gondolsz, időben mikorra várható? Vagy ez még nagyon képlékeny?
Az van, hogy valószínű, hogy a koncertből is lesz egy DVD, legalábbis valamilyen formában meg fog jelenni, a kiadó kérte. Nyilván ez attól is függ, hogy az új lemez hogy jelenik meg, és hogy hogyan szeretnék ezt összehangolni, a koncert egy bónuszanyag lenne a lemez mellé, vagy egy külön kiadvány, egyebek. Nyilván butaság lenne most januárban kihozni a következő lemezt, mikor fél évvel ezelőtt jelent meg a Vadak.
Ismét népes vendégsereg lesz, vagy most visszaveszel kicsit?
Annyi vendég nem lesz, mint amennyi múltkor volt. Akkor tizenhatan voltak, ha jól emlékszem, most pedig olyan nyolc-kilenc vendég lesz, amelynek legtöbbje énekes, extra hangszeren csak négyen-öten fognak játszani. Tehát nem lesz akkora csinnadratta, mint legutóbb, amikor amilyen hangszer csak eszembe jutott, azt rá is tettem az albumra.
Így a végére ajánlj olyan magyar zenekarokat, akiket szeretsz, és akik szerinted megérdemlik a figyelmet!
Őszintén szólva ezek éppen azok, akikkel együtt zenélek. Azért szoktam őket hívni a lemezekre, mert szeretem, amit csinálnak. Nagyjából egyébként a koncert is lefedte azt a közeget, amihez én Magyarországon közelebbinek érzem magam. Aktív zenekarok közül nyilván van, amit kifejezetten szeretek, ott van például a Perihelion, a Watch My Dying, vagy a Sear Bliss és az Ördög. De ez szerintem nem meglepő, hiszen ők azért zeneileg és szövegileg is sokszor közeliek. Meg hát mi ugye egy generáció vagyunk, a Gire-ral többükkel is játszottunk együtt, és emiatt is van egy közös ethosz, ami miatt megértjük egymást fél szavakból is szinte.
Kérdezett: mäyräkoira
Fotók: Karancz Orsolya, Dylan Kitchener
Thy Catafalque elérhetőségek:
