Helyszín: Akvárium Klub, KisHall és NagyHall
Időpont: 2021.11.18.
Képek: eNVé
Még nem égtek az ünnepi fények, amikor lefele lépdeltünk a lépcsőkön, mégis különleges hangulat ragadott magával minket. Megint sorra mondják le a nemzetközi turnékat a külföldi bandák, ráadásul egy-két hazai csapat is bedobta már a törülközőt idénre. Mi meg a fene tudja melyik, hányadik vírushullám miatt összecsúszott dátumok miatt-, no meg mert váltja vissza a nyavaja, érkeztünk meg két jeggyel is a zsebünkben az Akvárium bejáratához. Fura érzés volt. De, ha már így történt, úgy gondoltuk, hozzuk ki belőle, amit tudunk. Egy kicsit persze agyaltunk azon, hogy melyik banda maradjon ki, hogy melyik ujjunkat harapjuk le, de aztán úgy döntöttük, hogy egyiket sem harapdáljuk meg (max egy kicsit), mindegyik koncertet meglessük, legalább néhány dal erejéig.
Rögtön egy kivétellel indítottuk az estét, hiszen a NagyHallt nyitó Max sajnos a hétköznap, a kései indulásunk, az embertömeg miatt kimaradt. Egyébként az igazolványok hosszadalmas ellenőrzése ellenére viszonylag hamar bejutottunk, főleg azokhoz képest, akik a merch-stand és a mosdók felé rejtélyesen hosszan kanyargó, másik sor vége felé álltak. Mikor beértünk a NagyHallba, az már rendesen tele volt pakolva emberrel. A még mindig életben levő szigorítások (miszerint csak védettségi igazolvánnyal rendelkező egyed mehet mosh-olni) ellenére olyan sok arc gyűlt össze, hogy az elmúlt szűk két évben otthonainkban befásult-, távolságtartós lelkünknek egyszer-egyszer bizony szűkösnek bizonyult a privát tér… De ennyi baj legyen! Saccra egy-két-, max három tucatnyi élőlény hiányzott volna ahhoz, hogy tényleg ne lehessen rendesen mozogni a helyiségben. És ez végülis jó; az emberek ezekben a vészterhes időkben is igénylik a koncerteket, szükségük van az élő zene varázsára.
Ez idő alatt egyébként a kanadai Shred Kelly uralta a pódiumot. A főzenekarhoz hasonló country / bluegrass / folk egyveleget toltak, ám vegyítették egy kis poppal is, csak a The Dead South-hoz képest egy fokkal lazábban, egyszerűbben, felszabadultabban, kevésbé megszerkesztetten tolták a performanszot. Zenéjük hatására egy csárdába képzeltem el magam, ahol a már nem szomjas társaság tehenek között szénát dobálva issza a whiskyt és bulizik a ’Kelly muzsikájára. Szóval hangulatos volt, amit csináltak, rá fogok még keresni a számaikra. Az pedig különösen megfogott, hogy külsőségeikben nem jelentek meg a zenei műfajukhoz kapcsolódó klisék. Pozitív értelemben szedett-vedett volt a társaság; volt köztük raszta, enyhén betépett srác, konszolidált fiú és visszafogottan csinos énekeshölgy is. Utóbbit azért is emelném ki, mert nem elég, hogy gyönyörű hangja volt, de folyamatosan nyomkodta a billentyűket a szintin, ami végig a színpad elején volt elhelyezve.
Mielőtt a Shred Kelly végzett volna, átsétáltunk a KisHallba, hogy még el tudjuk kapni a progresszív-pop-rock-akármit játszó Antarest. Miután a második színes karszalagot is megkaptuk, bezúztunk a kisterembe. Pontosabban bezúztunk volna, de rá kellett döbbennünk, hogy ez a koncert is sokakat vonzott; a bejárattól néhány méterre meg is kellett állnunk, nem jutottunk beljebb. Lehet, hogy szégyen, hiszen többször szembe jött már velem a banda neve, ám csak a koncert előtt pár nappal kerestem rá, hogy kik is ők valójában. S amit akkor gondoltam, élőben be is igazolódott; nagyon komoly, amit művelnek. Annak ellenére átjött ez, hogy a hangosítás rendesen túl volt tolva és torz is volt, legalábbis azon a szélen, ahol mi álltunk. Annyira mondjuk azért nem, hogy ne halljunk ki minden hangszert valamennyire, Kolosai Ferenc basszusgitárja (milyen kurv@ szépen duruzsol és néz már ki az a bárd?) különösen masszívan szólt, az úriember hangja meg valami elképesztő, ahogy az egész banda az. Oké, egy-két hazai (és külföldi) underground csapat be-beugrott a zenéjükről, de csak 10 másodpercekre. Utána úgyis jött egy váltás. Lényeg, mi lényeg; bár csak a koncert utolsó néhány számát csíptük el (ezekből számomra csúcspont volt a torokénekes, effektezett vokállal indító Friendzone), az biztos, hogy személyemben új rajongót gyűjtött be magának az Antares.
A NagyHallban percekig tartó küzdés után a keverőtől jobbra sikerült normális helyet találnunk, ám megérte, mert ott a The Dead South első pengetéseitől kezdve tökéletes volt a hangzás. Nate Hillsék várható módon album minőségben prezentálták nótáikat. Negatívumnak csak azt említeném, hogy bár poén volt a koncert előrehaladtával felfedezni, hogy a jobb szélen bendzsót pengető Colton Crawford szolgáltatja az alapokat is lábdobon (előtte a tömegtől nem láthattuk ezt), ám a dob mellett az olykor-olykor megszólaló effektek (hanghatások, vihar zajok stb.) is kiugrottak a színpadon prezentált akusztikus játék hangzásából. Egyébként a látvány egyszerre volt visszafogott és mutatós, itt külön említeném a háttérvetítést szolgáltató mozaik ablakokat, melyek amellett, hogy bármilyen szín és atmoszféra megteremtésére képesek voltak, elemeikben még az alattuk álló bandatagokat is szimbolizálták. Akik profi módon együttműködtek és együtt mozogtak. A csellista Danny Kenyon is, aki a tavalyi #metoo botrányát követően került ki a csapatból, ám pár hónapja bejelentették visszatérését. A porondon nem volt nyoma semmilyen ehhez kapcsolódó feszültségnek.
Bármennyire is ragadott magával a The Dead South muzsikája, átugrottam a kisterembe elkapni a Trilliont. Annál is inkább, mert ez a csapat és zenéje ilyen kis klubos körülmények között tud igazán hatni. Szerintem. Ugyan évek óta hallgatom a dalaikat, de idén nyáron láttam őket először a Budapest Parkban (ahol a Tiansennel, a The Idoruval és a Subscribe-bal adtak BIG4 koncertet). Az a színpad szerintem túl nagy volt nekik vagy épp a közönség nem volt annyira vevő ezekre a többnyire haragos, egyben feszült, elvont, melankolikus dallamokra. Az a néhány szám különösen megkapó volt, amit a KisHallban hallhattam ettől a supergrouptól. Bármennyire is tolnak masszív zúzdákat, azért a Trillion zenéje számomra inkább befordulós (főleg a Like Water számai). Erre ezúttal kicsit rá is erősítettek, Áron Andris többször akusztikusra cserélte a gitárját, ezzel egy bensőséges hangulatot adva az estnek. Örömmel konstatáltam a koncerten, meg azt követően, hogy készül a III. nagylemez, amit rettenetesen várunk, s szomorúan vettem tudomásul, hogy a kedvenc trackemről, a The Chainről ezúttal lemaradtam. No majd legközelebb.
Amikor Lee Olivérék levonultak, a közösség (merthogy a Trillion hallgatói inkább közösség, mint közönség) egy részével együtt én is kiléptem a teremből, hogy még elcsíphessem a kanadai srácok utolsó számait. Baktatás közben meglepődve láttam meg, hogy rajtam kívül is volt még egy-két arc, akinek csuklóján két karszalag volt, így egy-két szakállas, cowboy kalapos meg Apey & the Pea pólós taggal együtt próbáltam meg újra bejutni a NagyHall közepére. Persze ez nem volt egyszerű, főleg, hogy a közönség az In Hell I’ll Be in Good Companyra a létező összes okostelefonját felemelte. Lájvok, fotók, videók kereszttüzében próbáltuk élvezni a bulit, ami egyébként jópofa volt, az itthon élőben még nem-, amúgy videókon már ezerszer látott ütemre sörnyitással, Nate és Scott percekig tartó csettingetéseikkel és helyben járásukkal együtt is. Bár az olyan, kevésbé egyértelmű tételek, mint a Snake Man, engem jobban el tudnak kapni, azért a csúcspontra, a Banjo Odyssey-re már én is nagyot buliztam.
Nem mondom, hogy teljes értékűnek érzem az estét, hiszen egyik koncertet sem tudtam teljes egészében megnézni, s nem is mondom azt, hogy csináljátok utánam, de az biztos, hogy kár lett volna bármelyik jegyet is visszaváltani, mert egy különleges és kihagyhatatlan élménnyel gazdagodtam és egyik elcsípett fellépőben sem csalódtam. Sőt! S miután a koncertek végeztével kikaptuk a ruhatárból a kabátainkat, és amikor felfelé ballagtunk az Akvárium előtti lépcsőkön, akkor már a fákra aggatott karácsonyi fényfüzérek is égtek…
Írta: eNVé
Facebook elérhetőségek:
