"Ezt azoknak, akik valahol a hidegben arra várnak, hogy hazamehessenek" - Áron Andrásék a Magyar Zene Házában

By: ENVÉ 2022. már 13.

Helyszín: Magyar Zene Háza, Városliget, Budapest

Időpont: 2022.03.11.

Képek: eNVé

A Városliget mellett nőtem fel. Pontosítok; volt olyan időszak, amikor a Városligetben nőtem fel. Többet voltam ott kint, mint otthon bent. Ezért is figyeltem a már évek óta zajló Liget Projektet kettős érzésekkel. Olykor gyermeki kíváncsisággal, olykor pedig enyhén dühös aggodalommal. Mielőtt ebben a kijelentésemben bárki is pártpolitikai fennhangot keresne, itt ezt le is zárnám, ugyanis a Magyar Zene Házát egy pont olyan építménynek, sőt, műnek gondolom, amire szükség van. Ugyan az épület felé repülő, a Ligetben őshonosnak számító egyes madárfajok nem feltételen örülnek a hatalmas, átlátszó üvegfelületeknek, ám máshonnan megközelítve, ezen építmény megvalósulása során érte a legkevesebb kár a helyi flórát. Gondolok itt arra, hogy egykori, romos épületek helyén létesült, ráadásul a robosztus előtető lyukain át az ég felé nyúló, több évtizedes fák igazán látványosak.

Egy szó, mint száz, nagyon is kíváncsi voltam a Magyar Zene Házára, csak a megfelelő alkalmat kerestem meglátogatására. És ez akkor jött el, amikor Apey meghirdette koncertjét, ráadásul nem egyedül érkezett a Házba, hanem az 5 kiváló művészt jelentő the Black Circle Orchestrával együtt. Szintén történelmi jelentőségű, hogy bár én az elmúlt hónapokban is látogattam koncerteket, nem gondoltam, hogy több, mint 2 év után ez lesz az első olyan megmozdulásom, ahol végre Mindenki, de tényleg Mindenki ott lehet (és ez nagyon jó érzés). Aki persze akart, és aki időben váltott jegyet, mert pár nappal március 11-e előtt kiakasztásra került a „Teltház” tábla.

Azt már előre sejtettem, ami helyszínen be is bizonyosodott, hogy a Magyar Zene Háza nem az a hely, ami a közelben földbe döngölt Petőfi Csarnokot, Dürer Kertet vagy Sörsátort pótolná. Persze nem is szerepe, inkább egy új kaput nyit ki. Értem ezalatt azt, hogy ez a hely inkább a csöndesebb, visszafogottabb, elegánsabb módon szórakozni vágyók otthona. Döntse el mindenki maga, hogy ez jó vagy rossz. Ezt csak azért hoztam fel, mert érdekes volt megfigyelni a közönségen is ezt a kettősséget; nem csak öltözködésben, de hangulatban is. A koncert kezdetekor a helyszín atmoszférája miatt halkabban és nehezebben oldódtak a nézők, de Áron Andrisék vették a lapot és hamar segítettek. Apey hol a konferálások közötti szövegeivel segítette a szükséges és vidám hangulat kialakulását, hol pedig azzal, hogy wall of death-re és circle pit-re bíztatta a tömeget. Igazán unikális lett volna megnézni a Magyar Zene Házában egymásnak rohanó tömeget. Hát még részt venni benne.

A koncert egyébként valamivel este 8 után kezdődött és körülbelül 8 óráig a nagyobbik terem ajtajai zárva is maradtak, az impozáns aulában várakozott a nép. A kapunyitást követően a beengedés meglepően gyorsan és zökkenőmentesen zajlott (#szemqrkódscannerrel). Mire mi beértünk, a terem végében elhelyezett, ha jól emlékszem 4 szintes, ülőhelyekkel szolgáló dobogó (ahogy Áron András a koncert során hívta: „a nyugdíjas szekció”) már tele volt. Egyébként szerintem ötletes ez a megvalósítás, anno a PeCsában is volt ilyen, ám abban biztos vagyok, hogy a tömeg miatt az alsó szinten ülők nem sokat láthattak. Egyébként saccra 500 fő férhet el a nagyteremben összesen, ami amúgy mutatós, alapból nagyon esztétikus a megvalósítás (persze azért én 4-5 kukát hiányoltam a teremből, merthogy egy sem volt, a söritalt meg üvegben adták ki…), de a körív mentén kialakított üvegfal adja az igazi pluszt. Nem elég, hogy ez a fal a koncert közbeni fényeket is segíti és látványosabbá teszi, de így az adott buli mögé állandó látványelemként szolgál a Vajdahunyad várának sziluettje.

Szóval ilyeneket figyeltünk meg addig, míg várakoztunk a csapatra, akik 8 óra után bő 10 perccel egyszerűen csak felsétáltak a színpadra és belekezdtek a kiváló muzsikálásba. Ami olyan atmoszférát teremtett, hogy sokunkat rögtön beszippantott és nem is engedett el 1,5 órán keresztül. Pedig előzetesen kicsit aggódtam, mert bár Apeyt egyedül már számtalanszor láttam, a the Black Circle Orchestrával viszont eddig csak egyszer, ami nem hagyott túl nagy s jó benyomást bennem. Utólag visszagondolva erről nem ők tehetnek. A tavaly nyári 10 nap Strand első etapjának legelső napján ők nyitották Balatonaligán a fesztivál nagyszínpadját. Szerintem összességében jól sikerült a fesztivál, de Apeyék szűkített műsorakor a fesztivál néhány eleme még épült, a nap pont szembe sütötte a csapatot, ráadásul a szerda kora délutáni kezdés miatt nagyon max. 15 fő nézhette meg őket. Ez egyértelműen rányomta bélyegét a performanszra.

Ezúttal a az akkori rutinszerűség nyomát sem lehetett látni. A velejéig őszinte és minőségi előadásuk gerincét a Book of Changes album (egészen pontosan a Changes lemez) adta, de ez senkinek nem okozott meglepetést. Én sokkal jobban vártam azt, hogy hogyan fognak szólni a régebbi, áthangszerelve még nem hallott számok. Erről rögtön meggyőződhettünk majdnem a koncert elején, amikor a buli leghangulatosabb perceit eredményezve Andrásék belekezdtek a Personal Demonba. Az emlékeim már tuti csalnak, de ezen kívül a régebbiek közül még a Foxest és az I Want You to Miss Met is eljátszották, a visszatapsolást követő ráadást pedig a Stranger zárta. Andris csak erre az egy számra akasztott elektromos gitárt a nyakába.

Egyébként a koncert egységesen magas minőségű volt, nehéz is megemlíteni igazán kiemelkedő momentumokat. Ott volt például a Blue Veins, amit mindig öröm hallgatni, s nem hiszem, hogy egyedül vagyok, amikor azt mondom, az a szám nekem szól. A Barbival közösen előadott Glowing Pink Rosé és az azt követő Dance with the Devils is igazán felemelő pillanatokat okozott, mindig rácsodálkozok, hogy ez a két ember hangban (is) mennyire kiegészítik egymást. Barbi éneklésén kívül még érdemes külön kiemelni Kiss Péter és Hock Ernő vokálozását és játékát is, de Boros Levente és Pénzes Máté is kiválóan hozták az alapokat és a színesítéseket.

Nagyon bejött, hogy a visszatapsolás előtti fő blokkot egy szinte trillioni rockba, sőt, inkább poszt-rockos térhajlításba átcsapó rész zárta, de az is igazán tetszetős momentum volt, amikor Kiss Péter, Pénzes Máté és Áron András hármasban adták elő a The Hunt-t, az album(ok) hallgatása közben tapasztalhatónál egy sokkal teltebb és feszültebb hangulatot eredményezve. Mégis, ha említeni kéne egy darab tetőpontot a koncertről, akkor az a The Hunt előtti Nothing at All előadása lenne. Ez alapból egy nagyon érzelemdús tétel, de Apey konferálása még inkább azzá tette. Ami körülbelül így hangzott:

Ezt a számot akkoriban írtam, amikor nagyon nem voltam jól. Sokszor nem volt jó abba az időszakba visszamenni, ám, amióta sokkal jobban vagyok, már jó ezt a számot eljátszani. Szörnyű hallani, hogy mi történik körülöttünk a világban. Ezt a dalt általában az anyukámnak szoktam címezni, de most ezt azoknak küldöm, akik valahol kint a hidegben arra várnak, hogy hazamehessenek.

Azt hiszem ennél többet nem is kell mondanom.

Egy emlékezetes és felemelő koncertet kaptunk, ami után nem csak Aron Andras & the Black Circle Orchestra koncertre fogok még annyiszor elmenni, amennyiszer csak tehetem, de a Magyar Zene Házába is ellátogatok még, ahogy a mellette található zenés parkba / játszótérre is.

Köszi az élményt!