Helyszín: Barba Negra, Budapest
Időpont: 2022.07.06.
Fellépők: Lindy-Fay Hella & dei Farne, Kalandra, Wardruna
Képek: Bands Through The Lens
(Facebook oldalért katt ide – teljes képgalériáért pedig ide)
Amikor átszaladtunk az úton, már javában megindult a beengedés a Barba Negrába. Mégis, a magyarországi vikingek sora csak úgy kígyózott a Rákóczi híd felé. Mi is beálltunk az izgatott embertömegbe, ahol örömmel s mosollyal vizslattuk a legkülönbözőbb outfitbe bújt rajongókat. Persze ugyanúgy ott voltak a megkerülhetetlen Amon Amartherek, ahogyan a visszahúzódóbb művész-northmen egyének is, sőt, elismerően fedeztünk fel jónéhány Csak a viking pólós arcot is. Az említett izgatottság pedig kellemes energiával ott ült mindenki arcán, hiszen a fellépő zenekarok mindegyikének ez volt a debütálása kishazánkban.
A Barba kapuján belépve szinte egyből láttuk, hallottuk, ahogyan hangosan kurv@@nyázva vették sokan tudomásul, hogy a mörcspultban közel 15 ezer forintért meghirdetett, egy színnel nyomott mintás pólókat (!) bizony nem engedhetik meg maguknak. Hát mit mondjunk? Olyan időket élünk, hogy nagyon is egyet tudtunk érteni. Én is inkább a szűkebb árúra szabott vinyl választékot kezdtem el merészen elgondolkodva simogatni, annak ellenére, hogy nincs is lejátszóm (még). No de a Wardrunából is ismert Lindy-Fay Hella (Einar Selviken kívül egyébként ő van a legrégebb óta a bandában) szólócsapata nem hagyott sok időt nézelődni, pár perccel a kapunyitást követően bele is csaptak a húrokba…
Pontosabban a húrokba egyáltalán nem, hiszen a felállás mindössze az énekes Lindyből, két külön dobosból és egy sampleresből állt. Lehet, hogy a konzervatívabb zenei megközelítésű nézők közül sokak előtt ott villoghatott a kérdőjel, ám én örültem ennek a különlegesebb felállásnak. Bár szokatlan volt, hogy az effektek és a dallamhangszerek egytől-egyig mind a sampleres keze alól szóltak, szerintem megsüvegelendő az a hozzáállás, hogy legalább megpróbálták élőben megkeverni azt, amit tudtak. A hangzás, ahol mi álltunk (nagyjából a nézőtér közepén), az esemény elejétől a végéig kiváló volt, az énekesnő egyedi, éteri hangja pedig megtöltötte mindenki lelkét. A csapat zenéjét egyszerűen így lehetne megfogalmazni: szikárabb, lecsupaszítottabb Wardruna, angol nyelvű énekkel. Van bennük még kraft és ötlet, én érzem, remélem találkozunk még velük a jövőben.
Átszerelést követőn a Kalandra lépett a színpadra. Legnagyobb meglepetés, új kedvenc. Ennyi talán elég is lenne, de azért kicsit írok még róluk bővebben. Lindyhez hasonlóan az itt éneklő Katrin Stenbekknek is merően sajátos és szép hangja van, éneklés közben pedig rendre a távolba révedve figyelt. Ez a fajta messzibe tekintés mind a három fellépő együttes esetében jelen volt. Ez vagy egy felvett stíluselem, hogy érdekesnek tűnjenek, vagy tényleg valami olyat látnak, olyat éreznek zenélés, dalolás közben, amit mi nem. Vagy egyszerűen csak igyekeztek kilesni valahogy az ég felé, a Barba Negrát körülölelő multinacionális cégek erődjei között. S valóban, míg külföldön, a jelenlegi turnén erdőkben és amfiteátrumokban lép fel a Wardruna és az őket kísérő brigádok, addig nálunk a főváros közepére, a betonrengetegbe, üvegirodák ligetébe kényszerültek. Ugyanakkor szerintem álszent dolog lenne azt gondolni, hogy külhonban minden jobb, szerintem örülhetünk, hogy ilyen körülmények között, ilyen frekventált helyen léphettek fel ezek a csapatok. De egy biztos, igen szürreális volt, hogy az ősiséget, a természetközeliséget, a vissza a gyökerekhez-állapotot szövegeikkel közvetítő Lindy, Katrin és Einar dallamai olyan cégek főhadiszállásáról verődtek vissza felénk, mint a Mol, az IBM, s egyéb romboló, akarom mondani építőipari vállalatok…
No, az előbbi agymenést félretéve, térjünk vissza a Kalandrához. Katrin és csapata csodálatosat alkottak előttünk. Én már korábban felfedeztem 2020-as nagylemezüket (The Line; ajánlom mindenki figyelmébe), ezért különösen kíváncsi voltam rájuk. Megvettek. Kilóra. Volt itt vonóval gitározás és mindenféle különlegesség; az énekesnő például szintén élőben keverte a saját hangját. Ugyan sokszor nem lehetett eldönteni, hogy melyik is az eredeti hangszín, de ennyi baj legyen, hisz amikor biztosan csak őt hallottuk, akkor sem fülelhettünk hamisságot. Kalandráék amúgy fantasy beütésű, középkori öltözetben léptek fel, ami nem volt baj, ám nekem nem hiányzott. Korábbi koncertfelvételek civil öltözetével is tökéletesen átjött az üzenetük. Az az üzenet, amit például a koncertet indító Bordersben, a Brave New Worldben vagy például a Slow Motionben közvetítettek. (Helvegen feldolgozásukat ezúttal kihagyták. Ezen világot bejárt zeneszám eljátszását a főbandára bízták.) Ezúttal is mondanék egy kis összehasonlítást: A Kalandra olyan, mintha az AURORA zenéjét (akit az idei Campuson elcsíphettek!) kicsit rockosabbra, kicsit alterosabbra hangolnánk, s megfűszereznénk néhány csipetnyi Altamullan Roaddal (hogy valami kevésbé egyértelműt is mondjak). Várjuk vissza őket!
A Wardruna koncertjének kezdetekor örömmel konstatáltam, hogy a zenéjükre jellemző őszinte puritánság a színpadképen is visszaköszönt. Nem volt semmi túlcicomázottság, egy hosszabb emelvényen kívül a színpad elejének két szélére, valamint a színpad hátuljába akasztott, lyukakkal szabdalt vásznak szolgáltak díszletként. No meg az, hogy ezekre a vásznakra fénytechnika segítségével hol ezt, hol azt a zenészt, énekest festették fel. A közönség hangos extázisban úszott, mikor a banda színpadra lépett, így talán akármit játszhattak volna, a kezdés mégis erős volt. Különösen annak fényében, hogy a legújabb nótáikkal kezdtek (Kvitravn és Skugge). Azt viszont sajnáltam, hogy legutóbbi lemezükről (amiről itt írtunk Nektek) a performansz második felében az előbb említetteken túl csak egy dal (Grá) került eljátszásra. Persze volt miből merítenie a lassan 20 éve (!) létező együttesnek, biztosan nehéz volt válogatniuk (a 20 év tükrében főleg durva, hogy csak most jártak először nálunk).
A kiváló hangosítás mellett zeneileg szinte bármit kiemelhetnék, hiszen végig magas szintű muzsikálást hallhattunk a hangszeresektől, de Einar és a korábbi két bandából inportált énekeshölgy is magával ragadóan teljesített. Voltak itt a dobfelszerelés mellől elővett óriáskürtök is a megannyi különleges hangszer mellett, én mégis inkább a csapat legsajátosabb jellemzőjét említeném külön. Hisz mindegy volt, hogy direktebb nótát játszanak (pl.: Solringen, Fehu) vagy elvontabb, pszichedelikusabbat (a koncert közepéről például a Tyr, Isa, UruR hármas), dalaik enyhe repetitivitása és meditatív jellege volt az állandó jellemző. Ez többek számára az unalom felé kormányozhatta a koncert menetét, mégis, számomra a sajátos stílussal és a hibátlan előadásmóddal együtt simán a 10 legjobb koncertélményeim közé ugrott ez az est.
Szimpatikus az a hozzáállás, hogy ha nincs mit mondani két szám között, akkor felesleges a konferálás. Einar ezt eléggé komolyan vette, hisz csak a 13. számot követően, a Helvegen előtt szólalt meg először. Akkor viszont a szívbe, a lélekbe hatoló módon, amit a dal alatt igazi katarzis követett. A Helvegen után a banda levonult, ám az énekes-zenésztől kaptunk egy ráadást; a Voluspá skald verzióját. Bármennyire nem a kedvencem a Skald lemez, elismerően bólogatva töröltem ki az örömkönnyeket a szemem sarkából. Ezek a dalok ilyen környezetben érvényesülnek.
A koncertet követően örömittasan távozott a tömeg. S lehet, hogy csak odaképzeltük, de, mintha néhány holló is alacsonyan szállt volna el a Barba Negra felett…
Írta: eNVé
Zenekarok Facebook elérhetőségei:
