„Magyarországon nincsen halloween, Magyarországon mindenszentek van!”
– hangzik a gyakran ismételt mondás. Hogy ez mennyire állja meg a helyét, azt nem a mi reszortunk eldönteni, egyvalami azonban biztosan van, amiben a progresszív és a konzervatív tábor tagjai is egyet tudnak érteni. Ez nem más, mint a késő őszi időszak atmoszférájának egyedülálló volta, mely egyfelől a sült gesztenye, a forralt bor és a ropogó tűz, másfelől pedig az egyre korábban nyugvó nap, a hajnali fagyok és a sűrű köd hármasával írható le a legjobban. Ilyenkor adja magát, hogy az ember olyan történetek mesélésével múlassa az időt, amelyeknek hangulatában visszaköszönnek az egyre zordabbá váló időjárási körülmények, illetve az ezzel szorosan összefüggő negatív irányú hangulatváltozások.
A mára már szinte külön műfajt kialakító klasszikus halloweeni filmektől eltérően mi viszont olyan alkotásokat szedtünk most nektek össze, amelyeket a horror-, illetve thriller-elemeken túl a metalzene is összeköt. A metal és a horror kapcsolata igen régre nyúlik vissza, az okok pedig nem szorulnak különösebb magyarázatra. A gyakorlat is jól mutatja, hogy a két műfaj általában jól működik együtt, erre hoztunk most néhány példát, pozitívat és negatívat egyaránt.
Heavy Metal (1981)
A magát az „a step beyond science-ficion” szlogennel egyébként tökéletesen definiáló kanadai rajzfilm egy rengeteg popkulturális kapcsolódási ponttal rendelkező underground csemege. A létrejöttének története azzal a francia Métal hurlant képregényújsággal kezdődik, melyhez nem kisebb nevek köthetőek, mint az Alien-filmek fő vizuális művésze, H. R. Giger, a Dűnét eredetileg megrendezni szándékozó Alejandro Jodorowsky, vagy az utóbbival rengetegszer együttműködő legendás képregényrajzoló, Mœbius. Egy szó mint száz, a lényeg az, hogy a Métal hurlant amerikai változata, a Heavy Metal címet viselő magazin volt az, ami a rajzfilm közvetlen előzményének tekinthető. A film maga ugyanis több különböző történetből áll, melyek képregényként már napvilágot láttak az említett magazinokban. Mindegyik meglehetősen abszurd és szürreális, találkozhatunk ugyanis lepukkant futurisztikus nagyvárosokkal, kokainozó űrhajópilótákkal, élőholt helikopterlegénységgel, de még a Conan, a barbár világát idéző sword and sorcery-univerzumokkal is. Vadabbnál vadabb események sorozata a film, melynek különálló részeit a Loc-Nar, azaz a nagybetűs Gonoszt megtestesítő démoni entitás köti össze, afféle háttértörténetként. Sci-fi és dark fantasy keverednek meglehetősen nagy mennyiségű és igencsak naturalista módon ábrázolt erőszakkal, illetve szexualitással, úgyhogy ne a Beetlejuice-féle halloweeni hangulatra számítsunk. A kísérteties, olykor szorongató atmoszférával viszont nagyon jól játszik a film, a feszültséget pedig ha kell, humorral és olyan zenekarok dalaival oldja, mint a Blue Öyster Cult vagy a Black Sabbath. Megemlítendő még, hogy a Heavy Metal szolgált a Netflix 2019-től futó Love, Death & Robots című sorozatának inspirációjául, úgyhogy akinek az utóbbi bejött, semmiképp se hagyja ki a Heavy Metalt.
Deathgasm (2015)
A magyarul Halál metál címet viselő új-zélandi horror-vígjáték egy középiskolásokból álló metalzenekar harcát meséli el a pokoli muzsikával megidézett démoni erők ellen. A film alapvetően klisékkel dolgozik, ám épp ezek teremtik meg a komikus helyzetek alapjait. Végy egy gimis metalbandát, adj hozzá egy jó nagy adag démoni ellenfelet, majd pedig fűszerezd meg egy kis szerelmi szállal, és készen is van a Deathgasm receptje. Egyszerű, de nagyon szerethető történet, a műfajtól pedig nem is várunk mást. A horror jelző nem annyira a hangulat, sokkal inkább a bizarr alvilági látogatók, illetve az ellenük folyó véres leszámolás miatt indokolt. Ha valaki úgy óhajt vérfürdőt venni, hogy közben azért lehetőleg ne kapjon pánikrohamot a nyomasztó atmoszférától, akkor a Deathgasm lesz az ő filmje. A szétroppanó csontok és a fröccsenő vér aláfestéséül ráadásul többek között Midnight-, Skull Fist- és Emperor-dalok szolgálnak, nem kifelejtve persze az új-zélandi Bulletbelt által jegyzett főcímdalt sem. A film sem veszi magát komolyan, úgyhogy mi se tegyünk ilyet, még csak véletlenül se!
The Devil’s Candy (2015)
Kevés elcsépeltebb horrorfilmes motívum van, mint a régi, kísértetjárta házba való költözés. Azt gondolhatnánk, hogy ma már legfeljebb csak a műfaj paródiáiban találkozhatunk ezzel, a filmipar azonban rendre rácáfol erre. Sajnos ide tartozik Sean Byrne ausztrál filmrendező alkotása is, amivel kapcsolatban vegyes érzelmeim vannak. A film úgy akar egy fejlődéstörténetet elmesélni az apai szerepekről és a szülői szeretetről, hogy közben a nyomasztó misztikus horror címkéjéért is bejelentkezik. A kettő nem hiszem, hogy összeférhetetlen, a The Devil’s Candy alkotói e tekintetben viszont nem ugrották meg a mércét. Sokan elismerően nyilatkoztak a filmről, azonban a játékidő első fele számomra tele volt fölöslegesnél fölöslegesebb jelenetekkel, amelyek azon túl, hogy semmit nem tettek hozzá a továbbiakhoz, a legkevésbé sem voltak életszagúak. A metalos máz is kicsit művinek hatott, a néhány logikátlan jelenetről nem is beszélve. A film második fele viszont kellőképpen hozza a nyomasztó atmoszférát, és noha a látomásos-misztikus szál kicsit többnek akar mutatkozni annál, mint amilyen valójában, a hangulat így is kiváló. A befejezés ugyan lehetett volna könyörtelenebb, ami viszont a rettegésfaktort illeti, az utolsó negyven perc így is jól teljesít.
Green Room (2015)
Jeremy Saulnier harmadik nagyjátékfilmje a független filmek rajongói által igen nagyra becsült A24 stúdió forgalmazásában jelent meg, ami már önmagában egy erős garancia lehet a minőségre, elég olyan rendezők alkotásaira gondolni, mint Yorgos Lanthimos, Robert Eggers vagy Darren Arronofsky. A green room maga egyébként azt a helyiséget jelenti az angol nyelvben, ahol a művészek a színpadra lépés előtt, illetve után tartózkodnak. A film java része is egy ilyen szobában játszódik, a történet ugyanis egy washingtoni punkzenekar tagjairól szól, akik egy náci klubban történő fellépés után kénytelenek lesznek a saját életükért is küzdeni. A punkok és náci black metalosok szembenállása viszont csak díszlet, a Green Room konfliktusa egyáltalán nem rendelkezik semmiféle szubkulturális vagy ideológiai töltettel. Egy teljesen életszerű bűnügyi eset, valamint a neonáci mozgalmak általános viselkedésével kitűnően egybevágó bajtársiasság lesznek azok a tényezők, amelyek a baljós eseményeket előrevetítik. Műfajilag a thriller és a horror metszetében lehetne legjobban elhelyezni a filmet, a feszültség ugyanis a konfliktus kirobbanásától kezdve az utolsó percig megmarad, sőt talán még utána is tart. Az erőszak – dacára az igen nagy dózisnak – egyáltalán nem hat öncélúnak, minden egyes vércseppnek szerepe van. Nagy erénye még a filmnek, hogy úgy mutatja be a megjelenő szubkultúrákat, hogy az embernek nem támad szekunder szégyenérzete, legutóbb ilyet talán csak a szintén kiváló Bomb City című filmben láttam. Kötelező darab azoknak, akik a könnyed szórakozás helyett a mesteri feszültségkeltés hívei.
We Summon The Darkness (2019)
A lista utolsó filmje inkább ellenpéldaként, mintsem pozitív precedensként szolgál, lévén, hogy a középszerűség határát is inkább alulról közelíti. Maga az alapötlet egyébként a nyolcvanas évek Amerikájában tomboló – leggyakrabban satanic panic-nek nevezett –, a metaltól mint az ördög zenéjétől való hisztérikus félelmet lovagolja meg. A történet szerint egy neoprotestáns gyülekezet – melynek vezetőjét a Jackassből is ismert Johnny Knoxville alakítja – ezt kihasználva gyűjt adományokat, magát a hit védelméért harcoló szervezetnek hazudva, valójában viszont földi hívságokra költve az összegeket. A koncepcióban tehát lenne potenciál, a forgatókönyv és a színészi játék viszont bőven hagy maga után kívánnivalót. A film tele volt kínosabbnál kínosabb jelenetekkel, ráadásul az egész szubkultúra életszerűtlen módon került bemutatásra, a főszereplő lányok ripacskodó játéka pedig amellett, hogy borzasztóan idegesített, valósághű mozzanatokat még csak nyomokban sem tartalmazott. Vér van, nyomasztó hangulat viszont kevésbé. A film nagyon nem teljesíti azt, amit elvárnánk tőle, és nem hiszem, az elvárásaim lettek volna túl magasak.
Írta: mäyräkoira
