Itt a karácsony és már ezerrel jönnek az év végi listák. Ebből mi sem akarunk kimaradni, de nem mi lennénk azok, ha nem csavarnánk egyet ezen a dolgon. Három összeállítással érkezünk, amikben szerkesztőink olyan albumokat mutatnak be Nektek, melyek bizonyos szempontból kiemelkedők voltak idén, ám külön cikk eddig mégsem született róluk a blogunkra. A sorrendiség nem számít, térbeli, műfaji határok, felesleges, mesterséges stílus-korlátok pedig továbbra sem léteznek nálunk.
Íme ajánlósorozatunk záróakkordja, tommy_dockworker listája.
[AZ ELSŐ RÉSZT IDE KATTINTVA OLVASHATJÁTOK.]
[A MÁSODIK RÉSZT IDE KATTINTVA OLVASHATJÁTOK.]
The Scarlet: Freedom Call
Kifejezetten zavarni tud az általam egyébként nagyon kedvelt celtic punk kapcsán, hogy egyes előadók végtelenül komolyan veszik a műfaj sikkjeiből megkreált szerepet, amely egyrészt kiöli az őszinteséget a történetből, másrészt egy elég rugamatlan és fáradékony imidzs. Ezzel szemben a The Scarlet éppen azzal a humorral és öniróniával szállítja a kiváló muzsikát, ahogy azt ebben a szcénában szerintem csinálni érdemes, a hajó legénysége nem fél felvállalni, hogy teljes mértékben szárazföldi polgárokból verbuválódott. A Freedom Call zeneileg sem kapaszkodik görcsösen a folkvonalba, az album a kelta elemeket nem kifejezetten, a dallamos rockzenét annál inkább kedvelők számára is abszolút ajánlott, pont annyira headbangelhető, amennyire táncolható anyag.
Kedvenc dal: Urban Buccaneer
Úrfi: A mélyén laknak a szörnyek
Húszas éveim elején járva sem voltam biztos benne, hogy megérem az Úrfi második lemezének megjelentét, ezzel együtt utólag azt kell mondjam, örömmel várok további éveket ilyen produktumokra. A mélyén laknak a szörnyekbe invesztált idő elképesztően (az én ízlésemnek már-már túlságosan is) lecsiszolt, a popból indulva mindenfelé kacskaringózó muzsikában tükröződik, méltó keretet adva a Száraz Bencétől megszokott, brutálisan erős szövegeknek. Az egész albumon átívelő tengerallegóriában hajózunk át megannyi traumán, a láthatáron keresve a reményt, miszerint talán ezegyszer egyszerűbb lesz minden.
Kedvenc dal: Szalagtűzés
möbius: Le ne merd írni
Többször méltattam már a möbiust, és igyekszem nem ismételni magam, minden esetre nagyon örülök annak, hogy az a szabadelvű, végtelen fantáziával és kreativitással bíró művészet, amit Bocskai Boráék művelnek, immár egy albumot is eredményezett. Az elcsépelt „alternatív” és „art” műfajmegnevezési előtagok az én szememben ilyesfajta felfogást kellene, hogy jelentsenek. Épp emiatt nehéz volna összefoglaló szólamokat zengenem a Le ne merd írni kapcsán, inkább csak bátorítanék mindenkit, aki szeretne kiszakadni a megszokottból, hogy adja át magát ennek a precíz kiszámíthatatlanságnak.
Kedvenc dal: Minden amit utál
The Microwaves: Center of Attention
Az igényesség volt az első dolog, ami a britpopot a keményebb alternatívval ötvöző The Microwaves tavaszi EP-je kapcsán megfogalmazódott bennem, aztán többszöri hallgatással egyre teljesebb, kiérleltebb képet adtak a dalok, ami sokat dobott az izgalmi faktoron. Bár nem bonyolult kompozíciókról beszélünk, mégis azt gondolom, érdemes figyelemmel hallgatni ezeket a trekkeket, már csak a gazdag szövegezet miatt is. És különösen ajánlom a mikrók élőben való megtekintését is, bennem ekkor tudatosult, hogy a kidolgozottság mellett mekkora zúzása is van ennek a muzsikának, ezen felül Baker Dani zseniális mimikája is rengeteget hozzátesz a show-hoz.
Kedvenc dal: Center of Attention
Redbreast Wilson: Tradin’ Your Love
Nem mondhatni, hogy tele volna a hazai színtér jobbnál jobb countrylemezekkel, ez különösen felértékeli Sam Redbreast Wilson korongját, de nagy hiba volna, ha a körülmények tükrében akarnám láttatni csupán, a Tradin’ Your Love ugyanis a saját jogán egy kiváló countrylemez. Bár sokan ellenzik azt a tematikus leegyszerűsítést, amely a köztudatban él a countryról, mégis úgy dicsérném leginkább az albumot, mint egy nagyon magas minőségű esszenciáját annak, amit általában gondolni szokás, ha szóba kerül a műfaj. Ezzel együtt szó sincs bármiféle közhelyekről, egy nagyon is kontrasztos, személyes kinyilatkoztatás tárul elénk.
Kedvenc dal: I Quit The Ride
LAIHO: We Are What We Hide
Úgy néz ki, minden évben jut legalább egy olyan album a decemberi listámba, amely megjelenésekor valahogy elkerül, de ilyenkor keresgélve ráakadok és szinte ránézésre tudom, hogy az év egyik legnagyobb kedvence lesz számomra. Ilyen most az első LAIHO-nagylemez, amelyről egyébként kifejezetten nehéz írnom – valahogy úgy láncolt magához (egyébként talán a legerősebben a cikkben felsorolt művek közül), hogy nem kezdtem el a gondolataimba veszni a hatására, csak hallgattam, elengedve minden mást magam körül. A We Are What We Hide pedig egyre több és több lesz, akkor is, amikor hirtelen épp leegyszerűsödik, végül egy olyan zárással rukkol elő, amelyhez hasonló élményben fogalmam sincs, mikor volt részem.
Kedvenc dal: Far Away
egy5egy: Szépek voltak egyszer
Az egy5egyet valamikor év elején ismertem meg és villámgyorsan szimpatikussá vált az általuk képviselt, alapvetően egyszerű alterrock rendkívül stílusos, cseppet sem sikkes szövegekkel megdobva. A csapat debütáló nagylemezének sorait a végtelenségig tudnám dicsérni; kiemelném, hogy a nóták nem félnek teret engedni a gyengédebb líraiságnak sem, miközben lazán dolgoznak fel olyan helyzeteket cinikusan-erőteljesen, amelyek tízből kilenc esetben amúgy kellemetlenül nyálasan jönnek szembe a poppiacon. Személy szerint kicsit sajnálom, hogy ilyen mértékű cifrázást kapott zeneileg némelyik dal, helyenként emiatt túlzottan retróslágeresbe hajlik az ügy, engem a nyersebb, demósabb rockzenéjükkel nyertek meg inkább – ennek ellenére a Szépek voltak egyszert élmény hallgatni, első sorban kiváló szövegelése és könnyed melódiái miatt, az egy5egy pedig már jelenlegi, feltörekvő életszakaszában is egy nagyszerű zenekar.
Kedvenc dal: Szerelmes ember
Plazúr: Sohanyár
Egy nagyon kedves idei találatom a Plazúr, lendületes, fülbemászó nótákkal, amelyekhez nem szükséges különösebben hangulatba rázódni, ellenben könnyen és könnyeden ragadnak magukkal. A Sohanyár a zenekar korábbi kiadványainak összegyúrásából született, ennek ellenére cseppet sem hat összetákolt anyagnak, sosem tudnám elkülöníteni, melyik nóta melyik EP-t gazdagította hajdanán. Nosztalgia, lelkesedés, bosszankodás, emlékezetes és meghatározó pillanatok, extraként Sallai Laci és Nagy Viktor közreműködésével.
Kedvenc dal: Horrorra akadva
Cappuccino projekt: az utak kifürkészhetetlenül rögösek
Korándi Dávid egészen zseniális ipse, ez a lemez pedig legalább olyan intenzív és akkora utazás az egyszeri hallgató számára, mint amilyet a trackek címei feltételeznek. Elsőre egészen meghökkentően vágnak fejbe a dalok közti váltások és a dalok maguk is, aztán egyre jobban megszokjuk ezt és csak sodródunk és figyelünk, felettébb hosszúra nyúlik az út, de nem eléggé. Nem tudnám megmondani, mi is ez, csak hogy nagyon szeretnék sokkal több ilyet.
Kedvenc dal: nem arra
Lady/Bird: Minden
Nagyon megkedveltem a dreampopot az utóbbi egy évben, na nem emiatt került ide a Minden, az inkább csak motivált, hogy a jövő évben még behatóbban tanulmányozzam a műfajt. Nagy öröm, hogy remekül sült el a Lady/Bird magyar nyelvű megszólalása, mintha egy új dimenziót kaptak volna ezzel a merengések. Egyszerre természetközeli és otthoni, hol nagyon elszálló, hol kézzelfogható, nem túl mozgalmas, mélyebb belesüppedéshez és könnyed zenei kikapcsolódáshoz is tökéletes album.
Kedvenc dal: JOMO
Írta, összeállította: tommy_dockworker
'Amik 2022-ben sokat szóltak - EPIC PLAYLIST'
a három cikkben említett kedvenc dalainkból! Itt végig is hallgathatjátok:
