Eljött egy újabb karácsony a MusicTunnel életében, elérkezett az év végi listák ideje! A szimpla „kedvenc album” listázás helyett, ahogyan azt már megszokhattátok tőlünk, csavarunk egyet a dolgon. Az elmúlt évekhez hasonlóan ezúttal is három összeállítást kaptok tőlünk, amikben olyan albumokat mutatunk be Nektek, melyek bizonyos szempontból kiemelkedők voltak idén, sokat hallgattuk őket, ám külön, önálló cikk eddig mégsem született róluk a blogunkra. A sorrendiség most sem számít, felesleges, mesterséges stíluskorlátok, térbeli, műfaji határok pedig továbbra sem léteznek nálunk.
Fogadjátok szeretettel a második epizódot, tommy_dockworker ajánlásaival!
[AZ ELSŐ RÉSZT IDE KATTINTVA OLVASHATJÁTOK.]
[A HARMADIK RÉSZT IDE KATTINTVA OLVASHATJÁTOK.]
HERSELF – Uno
Aktív éve volt ennek a nagyszerű indie pop csapatnak, az Uno óta egy újabb EP-nek is életet adtak; választásom elsődlegesen azért a korábbi háromtrekkes kiadványra esett, mert egészen élénken megmaradt bennem az első benyomás, amit Bakos Zitáék gyakoroltak rám még az Ideoda single-ként való megjelenésekor. A három klip egyébként olyannyira összefolyik, hogy talán inkább egy többtételes single, mintsem album érzetét hordozza, nem mintha ne tudnám bármelyik szakaszt önmagában is nagyon kedvelni. Az Uno egy baromi őszinte anyag, amely csak azért is el akarja mondani a fájdalmát megalázottságáról, döntésképtelenségéről, még ha tart is attól, hogy mennyire kisszerűnek hat vele – „Képzeld el tudom jól, hogy nem ez a módja / De azt akarom, hogy lásd te is, hogy milyen kurva szar”.
Kedvenc dal: Dézsa
Galaxisok – Minket ne szeress
A Történetek mások életéből után nem éppen az volt az első gondolatom, hogy Szabó Benedekék ennél még sokkal meglepőbb dolgokkal állnak majd elő, a Minket ne szeress ópiátfelhőjéből nézve viszont a három évvel ezelőtti zenei novellagyűjtemény-szerűség már majdhogynem kiszámíthatónak hat a 2010-es évek egyik legjobb honi közérzeti lírikusának és társulatának életművében. Ami azt illeti, a februárban megjelent albumot jó pár hónapon át nemes egyszerűséggel nem értettem (bár a Tánc már ekkoriban is hatalmas kedvencem volt), majd az őszi akvás koncerten valami minimum részleges megvilágosodás tört rám (és ki tudja, micsoda választ sikerült volna találnom, ha nem vagyok józan). Azt hiszem, ezt egyébként a Vissza a természetbe őszinte öröme váltotta ki bennem, habár a legerősebb rezonanciát alighanem a Nem tudom megvédeni magam-mal érzem. Ha a karcosságot, csiszolatlanságot, mint életérzést kellene egyetlen popkulturális termék megnevezésével szemléltetnem, a Minket ne szeress komoly esélyes lenne a posztra. Teljes megfejtés továbbra sincs (könnyen lehet, hogy nem is lehet), viszont, ha nem is ez a korong volt az a hullám, amelyre a legkönnyebben sikerült felfeküdnöm (sőt), most fentről egy igen élménygazdag ringatózásként írnám le a kapcsolatomat a hetedik Galaxisok-lemezzel.
Kedvenc dal: Tánc
LAIHO – Live In HIDEAWAY
Meglehet, csalok ezzel a választással, hiszen egyrészt nem albumról van szó, másrészt zeneművek terén sem ér minket újdonság. Az elfogultság vádja teljességgel helytálló, hiszen a tavalyi év egyik legnagyszerűbb zenei történése volt számomra az első LAIHO-nagylemez, jelen esetben pedig erről a korongról kapunk két dalt. A Live In Hideaway ugyanakkor korántsem ennyi, műfajilag a live session és a kisfilm románcáról van szó, előbbinél sokkal több, utóbbinál ellenben cseppet sem kevesebb ez a szűk tíz perc. Ahogy a We Are What We Hide-tól kapottakat sem az én személyesen ismert világomba akartam beilleszteni, sokkal inkább engedni, hogy azok magukkal vigyenek, úgy a Hideaway is kiszakít, saját magára fordítja a figyelmet, és én csak nézem a vidéki házat, a nyugalom és a nyugtalanság frontális ütközését, az legegyszerűbb emberi pillanatokat és egy csodálatos Lajhó Dorkát – és csak a végfőcímnél kezd derengeni, hogy mi mindent zártam ki ezalatt és milyen jó lett volna, ha ez még így marad kicsit.
Kedvenc dal: Far Away
(LAIHO FB)
The Poster Boy – Hooks
Még csak most akadtam rá a formációra, egyébként az amber smith-rokonság miatt, és nagyon hasonló okból is kedveltem meg – az az érzésem van, hogy ez a muzsika olyannyira kedvemre való, hogy a szöveggel még akár megengedő is lennék, erre azonban semmi szükség. A visszafogott, igazán egyszerű gitárpoppal burkolt tartalomban érezhető bár valamiféle hullámzás, de sugárzik belőle egy nyitottság a mindenkori saját életre, megengedi, hogy elmerengjünk arról, amink van, de visszatart a belesüppedéstől. Én nem vagyok ilyen, de ha lenne egy „néha tök jól esik meghallgatni” playlistem, oda helyezném a Hooks-ot.
Kedvenc dal: Susie's Orchid Collection
triola gang – még forróbb tűz
Igazán nem gondoltam volna, hogy egy trap album szerepel majd egyszer egy év végi (vagy bármilyen) listámban, ez az előítéletem viszont ütközött egy másikkal, jelesül hogy amiben Gyarmati Fanny részt vesz, az bizonyosan zseniális, utóbbi hatás pedig volt annyival erősebb, hogy tavasszal meghallgassam a háda című ópuszt, amely bőven kiérdemelné, hogy az év során megjelent két triola gang-EP közül előbbi foglaljon helyet a listán. Aztán úgy alakult, hogy nemrég egy kényszerű éjszakai kerítésmászás alkalmával határozottan meg kellett tapasztalnom, én sem vagyok már a régi, a találkozásom az Algofleksz-szel ekképpen a lehető legromantikusabban időzíttetett, ez pedig a még forróbb tűz triumvirátusát repítette ide. Mindegy is, a művekhez illően én sem szándékozom itt komolyan venni magam, mértéktelenül önironikus közérzetiségért keressétek a hölgyeket!
Kedvenc dal: Óbuda
Bankrupt – Illiberal Holiday
A Bankruptot immár aligha kell bemutatni bárkinek, személyes érintettségemet sem lenne értelme elmesélnem az általuk megénekeltekben. Ettől függetlenül kijár az elismerés ennek a sajátos híradóműsornak, amely könnyen fogyasztható punk-rockba forgatva olvassa be e lángoktól ölelt kis ország amúgy kevéssé emészthető összetevőit. Azt pedig kiemelném, hogy a trekkekből olyan angol nyelvű verziókat rittyentettek az urak, hogy azok – ezt persze csak feltételezhetem, de – a Kárpát-medencén kívülről hallgatva is abszolút közérthetőek és hozzák a színvonalat („something's off in CPAC Wonderland / don’t you love our one-man government”), hozzám talán közelebb is áll a nemzetközi edisön.
Kedvenc dal: Viktorland
Grabovski – Egyszer volt egy mi
Jó ideje gyakran látom felbukkanni a Grabovski nevét, rendszerint általam kedvelt zenekarok társaságában, irántuk viszont nem ébredt bennem ilyen határozott érdeklődés, ezzel együtt úgy gondoltam, igényesen csinálják ezt a nem túlságosan megtekert altermuzsikát, amiben mozognak. Az Egyszer volt egy mi-re ugyancsak rá tudnám illeszteni ezt a jellemzést, de itt már megmozdult bennem valami, nem is annyira a zene vagy a szöveg (hozzáteszem, egyiket sem kritizálnám), inkább a mindennel együtt kiváltott hangulat az, ami igazán megfogott. Ha nem is késztet kifejezetten tombolásra (kicsit azért mégis) vagy egyes sorok feljegyzésére, kár lenne tagadnom, erősen elkapott a korong, minden hallgatással egyre jobban.
Kedvenc dal: Kösz, hogy hívtatok
Naked SZESZ – beleképzelnek valamit
Sejtelmes a címadás, talán jobban is, mint a korong maga, de azért a direkt és földhözragadt pillanatok mellett valóban bőven marad lehetőség az elszállós, fejtegetős hallgatásra is. Az ingázás a trolin való zötykölődés és a létértelmezések között egy nagyon valós, nagyon megélhető anyagot eredményez, ez a személyesebb hangvétel abszolút bejött Varga Norbertéknél (egyébként bevallom, a korong megjelenéséig nem ismertem a formáció életművét, minden további nélkül elhittem volna, hogy végig ezt a megnyílós vonalat képviselték). Persze megeshet, hogy ezt meg csak én képzelem bele, de tapasztalni vélek itt az erőteljes egyszerűségtől a kifejezetten gyengéd lírán át az elborult/elvont alteros víziókig mindent; elég hektikusnak hat, hogy épp mennyire akar őszinte lenni, de helyenként határozottan sebezhető, közel enged magához, hogy aztán belerángasson a következő agymenésébe.
Kedvenc dal: Ragyogás
egy5egy – Utómunkák
Nem tudom, vajon a tavaly megjelent első egy5egy-nagylemez melléktermékeként formálódott-e meg ez az EP, minden esetre számomra helyenként nagyon elütnek ezek az egyre mélyebbre csúszó, folyamatosan kifakadó megnyilvánulások a korábbról ismert éles-szúrós soroktól. A színvonalból ezzel együtt nem kell leadnunk, Oláh Leventééknél még mindig nagyszerű szövegek születnek, épp csak a hangvétel sokkal (csak hogy ne fogalmazzak úgy, hogy hisztérikusabb) érzelemdúsabb, formailag némi irodalmiasodással, de a rímek az Utómunkákon is remek csattanókat képesek hozni; eleinte kicsit többet akartam panaszkodni, hogy mit hiányolok, de mire összeraktam volna, rendre jött egy sorvég, ami befogta a számat.
Kedvenc dal: Ablak
boebeck – boebeck
Számomra ez az év legszebb lemeze. Általában véve is a nagyon személyes, nagyon megnyíló dalszerzők munkássága áll legközelebb hozzám, de Andl-Beck Boróka egy egészen külön szintet képvisel ebben, őt hallgatva azt érzem, hálás vagyok, hogy mindezt bevállalja. Nem tudom eldönteni, hogy kívülről szemlélődve vagy magamra gondolva szeretnék belemerülni ezeknek a húsbavágó önelemzéseknek a sorába, minden esetre az utolsó szakasz (ahol nem tudom, hogy csak én érzek-e még pluszban némi elsötétedést) felettébb el is érzékenyít. Elsőre nagyon furcsa volt a singer-songwriter hangulatból kiszakadva szembesülni a már zenekarként kiadott lemez hangzásvilágával, de ez nem tartott sokáig, a megszólalások ugyanúgy ragadtak meg és húztak közel magukhoz, mint hajdanán a legegyszerűbb billentyűmenetek közepette.
Kedvenc dal: sky
Flanger Kids – A-side
A Flanger Kidsre gyakran úgy gondolok, mint a zenekarra, amelyet annak ellenére szeretek nagyon, hogy könnyen lehet, kevés vagyok ahhoz, hogy igazán értsem. Hajlamos vagyok úgy hallgatni őket, mintha egy komolyzenei hangversenyen ülnék, és mégis szinte folyamatosan jönnek elő olyan pillanatok, amikor azt érzem, a csodálaton kívül igenis van személyes kötődésem is Szczuka Panka és Gyarmati Fanny jazzes-artos elektropop-művészete irányába. Az A-side különösen előmozdította ez utóbbit, némely ponton kevésbé magasröptűnek mutatja magát, komolytalannak viszont cseppet sem nevezném. A dalok közti váltások olykor élesek, nem az a kifejezetten „vezérfonalas” album, ekképpen elég szerteágazó érzések és gondolatok fértek bele ebbe a fél-nagylemez jelleggel kiadott hat dalba; engem személy szerint a lírai nyitány fogott meg legerősebben.
Kedvenc dal: Hideaway
neon csend – Cukorgyár
Újfent szomorú huszonévesalter, esetünkben a perspektívába gyemekkori hatások is bőven beférnek. Bár a kiégés témája sem megkerülhető a korongon, kevésbé gondolom uralkodó életérzésnek, mint egyébként a műfajban oly gyakran. Nem az az egy szuszra kiszakadó dalfüzér, kanyargósabb menetnek hat évek és helyzetek között, de végül mindig ugyanoda jut vissza, épp úgy, mint az életét nap mint nap átértékelő húszas polgár. De ha már ennyire a(z általam vélt) saját mezőnyébe tuszkolom a lemezt, amellett sem mennék el szó nélkül, hogy mi emeli ki onnan – szövegileg nagyon szép képekkel dolgoznak az urak, az irodalmi jellegű igényesség listámnak talán jelen pontján a legerősebb.
Kedvenc dal: Ránc
Írta, összeállította: tommy_dockworker
Amik 2023-ban sokat szóltak 'EPIC PLAYLIST'
a három cikkben említett kedvenc dalainkból! Itt végig is hallgathatjátok:
