Album: II - Those we don't speak of
Előadó: Auri
Megjelenés ideje: 2021. szeptember 3.
Kiadó: Nuclear Blast
Származás: Finnország, Egyesült Királyság
Logó: Johanna Kurkela, Artwork: Janne "Toxic Angel" Pitkänen
Nehéz dolgom volt ezzel az albummal. Egészen nagyszerű hallgatni való, ám az elődjénél néhány leheletnyivel vidámabb, könnyedebb. Bár most már több tucatnyi hallgatáson túl vagyok, a lemez számai eleinte sokszor összefolytak a háttérben. Persze a megnyugtatás, a korlátok nélküli elmerengés is egy nagyszerű eredmény, ilyen téren nagyon jól funkcionál a Johanna Kurkela – Troy Donockley – Tuomas Holopainen triumvirátus új-, érdekes nevet kapott anyaga. Ugyanakkor a debütáló self titled korong egyedül az elmúláson gondolkodós légköre (korábbi kritika itt), valamint Johanna Altamullan Road nevű projektjének (lemezismertető itt) késő ősszel a kandalló mellett teát kortyolgatva begubózós atmoszférája első körben engem sokkal jobban elkapott.
Mindezekkel szemben fontos, hogy ha valaki veszi a fáradságot és a Those we don’t speak of számait a háttérzajból közelebb húzza magához, valamint kicsit jobban, tüzetesebben megvizsgálja, akkor gyönyörű és különleges kincsekre bukkanhat. Ott van rögtön a tűzropogásból fúvósokba és akusztikus gitárba váltó dallamokkal-, a track második felében pedig dudával és kelta hangulatokkal (nagy taps Troynak!) hódító The Valley. Ez a szám egy tavaszi völgybe kalauzolja a hallgatókat, egy olyan helyre, ahol otthonra és békére találhat az ember. Johanna énekének dallamképei talán ebben a számban hasonlítanak leginkább a debütálón hallottakhoz.
A The Duty Of Dust bár szomorkás, visszafogott vonós-billentyűs menetei egy kis időre táncra serkentő részekbe váltanak át. Talán ebben a tételben érhetjük tetten leginkább azon acapella-technikát, amit a legutóbbi Nightwish albumra (ismertetőért katt ide) Tuomas-ék tökélyre fejlesztettek (lásd pl.: Harvest, How’s the Heart?). Az ezt követő Pearl Diving felszabadult, kalandozásra, felfedezésre, a tengerek meglovaglására biztató darab, a Kiss the Mountain kicsit más hangulatban, de ezen a gondolatmeneten csavar egyet egy képzeletbeli utazással. Viszonylag rövid, zeneileg egyszerű, szerintem az albumon mégis ez a legerősebb nóta, a szövege különösen magával ragadó.
Calling mountains
Calling seas
Our hearts were never meant to kneel
Fill a sentence your birth began
Imagine you’re already there
Szerintem tényleg egyben, folyamatában, az egész albumot meghallgatva érdemes megismerni ezt a hatalmas érzelmi masszát, azért egy-két sarokpontot kiemelek még Nektek. A Light and Flood instrumentális, egyházi kórussal, szomorúsággal, de vidám-, tavaszi kertben rohangálós dalalmokkal is operál. Egy közel 7 perces hullámvasút, az albumon ebben a dalban mutatkozik meg legjobban Holopainen zeneszerzői zsenialitása. Az It Takes Me Places enyhén távol-keleti kezdése ellenére egészen jól képviseli az Alice és a nyúlüreg-feelinget. A The Long Walk nem kicsit elvont, az életút metaforikus megjelenítését kísérli meg, sikeresen. Johanna hangja itt annyira éteri és nem evilági, hogy ez a szám simán rajta lehetett volna az Altamullan Road albumon. Csak a szám végében fülelhető, Nightwish-rokon billentyűmenetek és erőteljesebb torzított gitárok „zavarnak be” a képbe.
A Scattered to the Four Winds egy belassult délutáni merengő, erőteljes vonós részekkel és dudával. Troy nem csak utóbbival, hanem énekével is nagyobb szerepet kap itt. Egyébként általánosan jellemző, hogy ezen a II. albumon a korábbinál többet énekel, de nem tolakodó módon. Erre hangsúlyos példa a lemezt záró Fireside Bard. A cím miatt talán nem is kell ezt túlmagyarázni. Az atmoszféra és a szerkezet Tuomas The Life and Times of Scrooge szólólemezét idézi, de egyébként gyönyörű lezárása a Fireside… az albumnak. Az már csak hab a tortán, hogy a fizikai példányban ennél a számnál látható illusztráción szerintem ugyanazt az öregembert láthatjuk, mint akivel már találkozhattunk a fentebb említett Nightwish track, a Harvest videójában (és a szám szövegénél a CD bookletjében), csak épp itt profilból mutatkozik. Nem véletlen, az artwork-öt mindkét esetben Janne „Toxic Angel” Pitkanen készítette. Szerintem nem zavaró ez a fajta „újrahasználat”, én inkább ötletesnek gondolom a lemezek közti átívelést; ilyen utalásokat egyébként a szövegekben is fellelhetünk. Amúgy meg nagyon ajánlom rendes, old school CD-n is beszerezni a Those we don’t speak of-ot, mert a puritán borító ellenére belülről gyönyörű grafikákat rejt.
This music is a naked man
Marking the world’s milestone with stories
With kisses from The Earth itself
Én egyedül a lemezt nyitó címadót nem tudom hova tenni. Sejtelmes, groteszk rémálom hangulata miatt kifejezetten kilóg az albumból. Bár értem én a többértelmű mondanivalót és tetszik is a történet, hiszen nem tudjuk, hogy valóban rémálmok, szellemek, vagy egyéb rosszakarók zavarják-e meg éjjeli nyugalmunkat, de a nóta hangulata szerintem rontja az album összképét, ráadásul nem is tartom szerencsésnek ilyen jellegű számmal kezdeni egy lemezt. Főleg úgy, hogy az utána következő The Valley olyan tűzropogás hangokkal indul, mint amivel a Fireside Bard zárul… Oké, rá lehetne húzni az egészre egy koncepciót; miszerint a címadó a hajnali rémálom, a The Valley a reggeli ébredés, a Fireside… pedig az esti tábortűz mellé lecsücsülés, ám ez szerintem már kicsit erőltetett lenne.
Mindazonáltal apró hibái ellenére az Auri második albuma egy hallgatásra igen ajánlott lemez, akár csak a háttérben szól, akár fotelben ücsörögve gondolkozik el az ember a szövegeken. Egy biztos; anno Tuomas a Nightwisht egy akusztikus, tábortüzes formációnak képzelte el. Bár hatalmasat és marandót sikerült alkotnia a szimfonikus metalban, eredeti álma az Auriban valósult meg. A Those we don’t speak of rá az ékes példa.
Pontozás: 8/10
Írta: eNVé
Auri elérhetőségek:
